Fáskerthy György: Légszomj (Bukarest, 1970)
koráért — azért is ért el hozzánk hangjuk, mert a századok sziklafalának visszhangja dübörgi igéiket... Te pedig úgy teszel, mintha a magad százada feje felett akarnál átkiáltani a jövő századokhoz. S hogy ez lehetetlen, azlt magad tudod 'legjobban! S éppen ezért teszel úgy, mintha ezt akarnád, mert jól tudod, hogy lehetetlen ... Ha valóban akarnál szólni a XXI. századhoz, akkor a XX. századra kellene reádörögnöd ret'tehtő igazságait, hogy beleremegjen a század, s visszaverje hangod a jövő századokba... De hát akarod-e ezt valójában? Képes vagy-e akarni?! Nem, barátocskám, te nem akarsz a XXI. századhoz se szólam, s ezért fordítasz hátat a magad századának ... Azt állítod magadról, hogy költő vagy ... Csakhogy költőnek lenni — még mindig hivatás, vagyis kötöttség ... Beilleszkedést jelent — ha nem is a társadalomba, hát legalább a költészet rendjébe, a végtelen sorba, amely Homérosztól Keatsig vagy Majakovszkijig, Louis Aragonig, József Attiláig terjed ... Értékrendet jelent, megszabott, meghatározott helyet a nap alatt... Csakhogy beletörődhetsz-e ebbe? Aláveted-e magad egy objektív, tőled függétlen értékrendnek, amikor magad is tudod belülről, hogy nem vagy, nem lehetsz költő, mert nem tudsz az emberekhez szólani, mert nem tudod, nem akarod kimondani 'a Honovert?! .. . Ha őszinte lennél önmagadhoz, be kellene ezt ismerned, de akkor összeomlana a hazugság-építmény, amely mögé lelked mezítelenségét rejtetted ... S ezért új értékrendet hazudtál magadnak, siralmasan nagyképü halandzsa függönyébe rejted ösztövér gondolatmorzsáidat, s azt mondod, ez a költészet! Éppen azért költészet, mert ilyen hermetikus! Nem akarod, nem tudod kimondani a Honovert, s ezért nincs mondanivalód — s mert nincs mondanivalód, hermetikus szóbűvészetbe rejted lelked siralmas pőreségét. Úgy ám! Te költő! Azért vagy te hermetikus, mert nagy fennszóval, teli torokból nincs mit mondanod, mert nem is akarsz szólani. S mert a költőnek illik szerelmesnek lenni, hát te szerelmes is vagy. Gondosan kiválasztottad szerelmed tárgyát, barátocskám; olyan nőt választottál, akiről tudtad, se teste, se lelke nem felelhet a te állítólagos kívánságodra... Akarod te ezt a nőt? Akarsz-e te egyáltalán nőt? Akarsz-e te viszontszerelmet? Dehogy akarsz, hogy is tudnál te szerelmet akarni! A szerelem nem fellengős holdkórosság, barátocskám, hanem vágy, akarat, kötelességvállalás, helytállás, véd- és dacszövetség, közös sors és közös jövendő... Hogyan akarhatnál te ilyeneket a nyakadba venni!? ... Hogyan vállalhatnál te ilyen súlyos kötelezettségeket, mikor rhég a magad életének felelősségét se tudod vállalni?! Ezért választottad ki hatvanezer nagycsekei nő közül éppen Römer Viviane-t, akiről jól tudod, hogy az ő részéről fenyeget legkevésbé a viszontszerelem kockázata... Ezért estél pánikba ma délután, amikor minden valószínűség ellenére, egy spleenes-migrénes han-391