Földes László: Elvek s viták. Tanulmáyok, kritikák - Romániai magyar írók (Bukarest, 1983)
A lehetetlen ostroma
rozottság köt, egyszerűen kikiáltja: „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát.. a világ együvé hordott nyomora (ami normálisan csak statisztika lehet) számára a penészesedés élménye, és a nyomorgó országok sokasága (ami normálisan csak térkép lehet) számára a falon kiütő' salétromfolt látványa, s akkor azt, hogy a föld minden nyomorúsága ide sűrűsödik ebbe a szobába (amit más költő inkább retoriknsan mondana), ő egyetlen metaforával szuggerálja a szemünkbe: „A nyomor országairól / térképet rajzol a penész“; nála még a Semminek is van képi megfelelője: az elporladó valami — s mire úgy érzi, hogy költeménye nem egyéb, mint céljától megfosztott értelem, addigra már fel is fedezte, hogy: „Ügy szállong a semmi benne, / mintha valaminek lenne / a pora ..József Attila érzékeinek a szó szoros értelmében nincsenek korlátái; ami másnál még ingerküszöb alatti hullámrezgés, nála már eleven hang, ami másnál már merő absztrakció, nála még mindig szín, forma, kép. Azt hiszem, ha akarná, a benzolgyűrű vegyképletét is hasonlatba tudná írni. Néhány évvel ezelőtt még nagyon ráfért volna Lászlóffyra az intelem — ne kapaszkodjék olyan görcsösen mestere kezébe, mert ez a kéz maga után vonszolja tulajdon régióiba, s ott ő amúgy is csak bukdácsolhat a nyomában. Ilyenformán: „...az ezerméterek s az évezredek / mint hang-szőlőszemek / fülünkbe összefűzve érnek“, s csak csodálkozik az ember, hogy kerül a szőlőszem a fülébe, amikor voltaképpen azt akarta mondani, hogy hatalmas térbeli távolságok és mérhetetlen időbeli messzeségek gyűjtik fel tartalmainkká az emberiség vívmányait. Amit József Attila így mondott: „minden emberi mű / értelme ezért búg mibennünk, / mint a mélyhegedű“. Hiába gondolkodik tehát József Attilához hasonló absztrakciókban, ha nem érzékel hasonló konkrétsággal. Másutt a halálról így: „Egy foltnyi semmi volt, / ahogy egy víztócsában tükröt vet az ég / s az utcák fénytelen mezőjén úgy rikít, / mint tengerszemnyi feneketlenség.“ Nem is rossz ez, de kissé terhes a képzeletnek, túl sok ahhoz, hogy semmi legyen, túl súlyos ahhoz, hogy — megint csak József Attilával — „va199