Földes László: Elvek s viták. Tanulmáyok, kritikák - Romániai magyar írók (Bukarest, 1983)
A lehetetlen ostroma
laminek lenne a pora“. Arról van szó ismét: egyetemes összefüggésekre mozdul Lászlóffy agya, akárcsak a József Attiláé, de aligha győzi képzelőerővel. Ami ebben az esetben viszont nem túlságosan elmarasztaló vélemény, mert ismétlem, zseni legyen, aki az .egyetemes gondolatot hasonlatban éli meg, amikor az egyetemes gondolatnak nincs egyedi hasonlója a képzetek világában. Az már Lászlóffy személyes balszerencséje, hogy eszmeileg olyan költővel rokon, akinek „álmaiban megjelent / emberi formában a csend“, s ettől az Ür üzenete is csak képeskönyv neki. Ahogy József Attila egy metaforikus viszonyt minden következményében kibont, azt a véget nem érő dialektikát amúgy sem lehet megtanulni: Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős — az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válók boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom! (József Attila: A Dunánál)* Az ehhez hasonlóan bonyolult dialektika Lászlóffynál így keres hasonló képi megjelenést: Csupa ilyen Minden kerül a földbe: személy, ki már különbül összeállt egésze a darabonként felismert világnak, melynek ő — a látó — is csak része. Végtelenszer így önmagává válva és újra beépülve, összeállva mindenségünk valamire készül: tehat minden, mit hozzá ember hord — legyen bár öntudatlan — kozmikus értelművé egészül. (Materializmus) 200