Gál Éva Emese: Örökölt csend. Versek (Bukarest, 1988)
Amikor a költő önmagát keresi, a múld idő titkaira kíváncsi, amelyekben oly közelieknek érezte saját visszatérő mozdulatait, akkor a világra kíváncsi, amely a megkövesedő állapotokkal szemben a szuverén folyamat. A jelenben mindig megfogalmazhatóak a kétségek, ámde egy következő jelen szempontjából értelmetlennek tűnhet ez a gesztus. A női líra a legalkalmasabb a bizonytalanságokból alakuló bizonyosságok felmutatására, amelyek között a legállandóbb evidencia a zsonglőrködést kizáró szerelem. Amely — nyilván — nem csupán érzelem a költészetben, hanem egy mindenre fényt derítő felszólító mód, a pirosat és fehéret váltogató értelmes folytonosság, világosság. Gál Éva Emese az a fajta költő, aki szóról szóra, betűről betűre mozdulatról mozdulatra küzd meg világának értelmes bizonyosságáért, e líra pátosza az ily módon kiharcolt világ és én meglétének öröméből származik. A többi már csekélység eme archimédészi ponthoz képest.