Gálfalvi György: Találkozásaink. Irodalmi publicisztika (Bukarest, 1989)

Köztudat és közérzet

ä művekből nyíltan kilépő vagy csak felsejlő írói alkatokra, az alkotók egyéniségére, sőt éppenséggel a lelkére figyelek. Nem kisebb, csak másfajta intenzitással, mint kamaszkorom­ban kedvenc hőseimre, bár az alkati rokonság — mint ki­választó szempont — régóta nem meghatározó, s értelmi fel­ismeréseim is egyensúlyba kerültek az érzelmiekkel. Nem tu­dok számot adni — írtam, de azt hiszem, már nyomon va­­gy°k. _ , Valahol ott kutakodnék, hogy az alkotáslélektani axióma szerint író az, aki életét írásban tudja folytatni. Például úgy, hogy tőle telhető tárgyilagossággal és legjobb lelkiismerete sze­rint hitelességre törekedve szembenéz mindazzal, ami vele és körülötte történt — lásd egyre gazdagodó emlékirat-irodal­munkat. (Amelytől én — sokakkal ellentétben — egy pilla­natig sem sajnálom sem a kiadói íveket, sem az olvasói érdek­lődést.) Vagy úgy, hogy élményeit átlényegítve szervezi pél­dázattá. Esetleg úgy, hogy' személyiségét áttételesebben fogal­mazza meg, s életanyagának nem első jelentésével, hanem an­nak áttételesebb, elvontabb szintjeivel kommunikál. Bármelyik utat választja is „élete folytatására“ az író, csak a legritkább esetben rejtőzhet el műve mögé; hősei, helyzetei, gondolatai rá­­vallanak alkotójukra, lelkének legrejtettebb zugaira, gyakran a maga számára is meglepő adatokat fecsegnek ki róla. (A napokban olvastam: Goethéről egy modern lélekbúvár művei alapján kimutatta, hogy kisebbrendűségi komplexustól szen­vedett, s a női nemmel — a római elégiákkal bizonyíthatóan — csak 39 éves korában ismerkedett meg behatóbban.) Mert éppen ez (az író sorsa: hogy személyiségének mozgósításával ki­fejezze önmagát, olyan teljesen, ahogy egyáltalán ez lehetséges. A kérdést tehát — milyen hősöket követek figyelemmel irodalmunkban — a magam számára így fogalmaznám át: milyen írókra figyelek? Azokra, akik József Attilával együtt tudják: „szíved elől nincs menekvés“. Azokra, akik sem ön­maguk elől, sem közösségük sorskérdései elől nem igyekeznek kitérni. Azokra, akik mestereiktől vagy saját maguktól meg­tanulták, hogy minden önmagát művésznek nevező embernek kötelessége elmondania mindazt, ami neki fáj, problémát vagy örömet okoz, amit ő abszurdnak, elgondolkoztatónak, meg­­válaszolandónak tart. Azokra, akik nem viszolyognak a gon­dolkozástól, képesek tapasztalataikat összegezni, de azt is tudják, hogy — Németh Lászlóval szólva —: „A gondolko­134

Next