Gálfalvi György: Találkozásaink. Irodalmi publicisztika (Bukarest, 1989)
Köztudat és közérzet
ä művekből nyíltan kilépő vagy csak felsejlő írói alkatokra, az alkotók egyéniségére, sőt éppenséggel a lelkére figyelek. Nem kisebb, csak másfajta intenzitással, mint kamaszkoromban kedvenc hőseimre, bár az alkati rokonság — mint kiválasztó szempont — régóta nem meghatározó, s értelmi felismeréseim is egyensúlyba kerültek az érzelmiekkel. Nem tudok számot adni — írtam, de azt hiszem, már nyomon vagy°k. _ , Valahol ott kutakodnék, hogy az alkotáslélektani axióma szerint író az, aki életét írásban tudja folytatni. Például úgy, hogy tőle telhető tárgyilagossággal és legjobb lelkiismerete szerint hitelességre törekedve szembenéz mindazzal, ami vele és körülötte történt — lásd egyre gazdagodó emlékirat-irodalmunkat. (Amelytől én — sokakkal ellentétben — egy pillanatig sem sajnálom sem a kiadói íveket, sem az olvasói érdeklődést.) Vagy úgy, hogy élményeit átlényegítve szervezi példázattá. Esetleg úgy, hogy' személyiségét áttételesebben fogalmazza meg, s életanyagának nem első jelentésével, hanem annak áttételesebb, elvontabb szintjeivel kommunikál. Bármelyik utat választja is „élete folytatására“ az író, csak a legritkább esetben rejtőzhet el műve mögé; hősei, helyzetei, gondolatai rávallanak alkotójukra, lelkének legrejtettebb zugaira, gyakran a maga számára is meglepő adatokat fecsegnek ki róla. (A napokban olvastam: Goethéről egy modern lélekbúvár művei alapján kimutatta, hogy kisebbrendűségi komplexustól szenvedett, s a női nemmel — a római elégiákkal bizonyíthatóan — csak 39 éves korában ismerkedett meg behatóbban.) Mert éppen ez (az író sorsa: hogy személyiségének mozgósításával kifejezze önmagát, olyan teljesen, ahogy egyáltalán ez lehetséges. A kérdést tehát — milyen hősöket követek figyelemmel irodalmunkban — a magam számára így fogalmaznám át: milyen írókra figyelek? Azokra, akik József Attilával együtt tudják: „szíved elől nincs menekvés“. Azokra, akik sem önmaguk elől, sem közösségük sorskérdései elől nem igyekeznek kitérni. Azokra, akik mestereiktől vagy saját maguktól megtanulták, hogy minden önmagát művésznek nevező embernek kötelessége elmondania mindazt, ami neki fáj, problémát vagy örömet okoz, amit ő abszurdnak, elgondolkoztatónak, megválaszolandónak tart. Azokra, akik nem viszolyognak a gondolkozástól, képesek tapasztalataikat összegezni, de azt is tudják, hogy — Németh Lászlóval szólva —: „A gondolko134