Gáspár Attila (szerk.): Vén Zilahra száll a lelkem. 67 szilágysági nóta /nyomtatott kotta/ (Kolozsvár, 1998)
„NÓTÁS, VIDÁM SZILÁGYSÁG” Ilyen jelzőkkel illette Kós Károly megyénket egyik utazása alkalmával, utalván a lakosság átlagnál gazdagabb dallamkincsére, daloló kedvére és a századvég, századforduló híres szilágysági nótaszerzőire, valamint a sok jóhírű cigányzenekarra, amelyek nemcsak megyénkben muzsikáltak, hanem egész Magyarországon, sőt Európa metropolisaiba is elvitték hangulatos művészetüket. Ilyen nagyhírű elődökhöz természetesen kapcsolódott a zilahi kollégium újabb kori jó zenésze, termékeny nótaszerzője, a város szülötte, Paladi János. Sajnos, az ő karrierje, századunk zűrzavarában nem volt olyan töretlenül felfelé ívelő, mint híres és országszerte megbecsült elődeié. Nagyon meg kellett küzdenie minden kicsi sikerért, igen meg kellett válogatnia az alkalmakat, a helyet, ahol és akiknek eljátszhatta, megmutathatta nótáit. Legtöbb esetben hiába tette. Minden igyekezete ellenére sem talált hosszú élete során egyetlen olyan mecénást sem, aki kiadta volna nótáit, el egészen 1998-ig. így első könyvesként köszönthetjük a 82 éves szerzőt. A Zilahon valamint a Szilágyságban élt és alkotott sok ismert és ismeretlen alkotó közül kiemelkedik néhány, az összmagyarság által ismert nótaszerző és szövegíró neve: a Balázs Árpádé, a Bánffy Györgyé, a Fráter Béláé, a Fráter Lorándé (nemesi előneve ippi és érkeserűi Fráter), az Éltető Ákosé, Antal Iváné, Z(ilahi) Balázs Istváné, Papp Viktoré, Fényes Lorándé (egy időben zilahi honvédhadnagy), László Antalé (Szilágy megye egykori törvényszékijegyzője) és a Paladi Jánosé. Közülük a legképzettebb kétségkívül Balázs Árpád volt, akit nemcsak a szakma, hanem az utca embere is nevén szólít, mert ugyan ki ne ismerné közkinccsé vált dalait: Gyere velem akáclombos falumba, Fa leszek, ha fának vagy virága, Reszket a bokor, Rózsabokor a domboldalon, Piros pettyes ruhácskádban, Ahogy én szeretlek, Itt hagyom a falutokat, Rácsos kapu, rácsos ablak, Két babonás szép szemednek, Mit keres a temetőbe, Nem tudok én néked csak virágot hozni, Nem jön levél... és még sokáig sorolhatnám a közismert címeket, hisz életében több mint háromszáz dala jelent meg hét füzetben. Szerzeményei megszületésük után rögtön elterjedtek, országszerte népszerűvé váltak, szinte szájról-szájra szálltak, miközben átalakultak, csiszolódtak, mint a népdalok. Nagy szerepe volt ebben a szerző egyéniségének, jó hegedűjátékának, egyéni előadóstílusának, melyről így emlékezik egyik zilahi csodálója, az 1909-ben született Erdei Erzsébet, az Ady Líceum egykori rajztanára: „Balázs Árpád fiatalkoromban sokszor énekelt a rádióban. Kevés hangja volt néki, de roppant behízelgő és kedves. Flegedűn kísérte magát és közben szinte elmondta, elmesélte nótáit”. Zilahon árvaszéki ülnök volt a vármegyénél. Kincs Gyula, a Wesselényi Kollégium igazgatója, az 1903-1904. évi Kollégiumi értesítőben ad hírt arról, hogy Balázs Árpád a 12 tagú iskolai zenekar vezetője, „most már hatodik éve”, azaz 1898 óta (éppen száz éve). A zilahiak emlékezetében úgy él ma Balázs Árpád, hogy rengeteg „hiteles, személyes élményről” számolnak be idős emberek, akik nem veszik észre (de ez ne is zavarjon senkit), hogy közben édesapjuk, vagy nagyapjuk emlékeit mesélik. (A Kraszna utcai, 1924-ben született Balogh Lajos pl. arra emlékszik, hogy a mostani utazási iroda helyén állt egy vaskerítéssel körülvett oszlopos ház. Ezen a kerítésen ülve írták, az ugyancsak zilahi tisztviselő