Gittai István: Folyosók és tünetek. Versek (Bukarest, 1979)
A költészet a hiány születésekor kezdődött, s csak a hiány megszűnésével tűnhet el örökre. Ez természetes is: a hiány maga oly belső légüres teret, nyomáskülönbséget, feszültséget teremt, melyet valamiképpen ki kell egyenlíteni, pontosabban e kiegyenlítődés látszatát létrehozni; varázslattal, mágiával, szemfényvesztéssel, önhitegetéssel, szóval olyan lelki szegénységet enyhítő bódulattal, káprázattal, mely azt az illúziót fakasztja, hogy az ember fia hiányai ellen tesz is valamit. A költészet a hiányérzetet teljességgel sosem szüntetheti meg, már természeténél, rendeltetésénél fogva sem; hiszen ez azt jelentené, hogy a költészet felszámolja önmagát. Ez pedig lehetetlen a hiány teljes megszűnése nélkül. Hogy mi szüntetheti meg a hiányérzetet, s az mintegy egyenes következményként a költészetet, az már egészen más kérdés: ex cathedra. Gittái István