Hervay Gizella: Zuhanások. Oratórium három hangra (Bukarest, 1978)
A szerelem épülete ez a vers, szavakból rakott otthon a valóságos helyett. És ez is töredékekből épül újra, mindig újjá, hogy aztán emlékeire omoljon s összeálljon megint, a születés és halál, napkelte, napnyugta földi, űri törvényei szerint. Egyre tisztábbak, tágasabbak és áttetszőbbek lesznek a falak („méhemen átdereng a magzat mosolya”), mármár maga az emberré egyszerűsödött, átélhető világ épül a mindenség elemeiből, s a nosztalgiának éppen úgy helye lesz benne, mint a megszokásnak, a gyermekkornak éppen úgy otthona, mint minden más hiánynak, mely bár szavainkban jelen van egyetlen életünk egyetlen pillanatában. „Nincs múlt és jövő, csak jelenlét” — mondja a költő, a világ anyja. „Újra kell költeni a mítoszokat” — mert újra élni kell.