Hervay Gizella: Zuhanások. Oratórium három hangra (Bukarest, 1978)

A szerelem épülete ez a vers, szavakból rakott otthon a valóságos he­lyett. És ez is töredékek­ből épül újra, mindig újjá, hogy aztán emlé­keire omoljon s össze­álljon megint, a születés és halál, napkelte, nap­nyugta földi, űri törvé­nyei szerint. Egyre tisz­tábbak, tágasabbak és át­­tetszőbbek lesznek a fa­lak („méhemen átdereng a magzat mosolya”), már­­már maga az emberré egyszerűsödött, átélhető világ épül a mindenség elemeiből, s a nosztal­giának éppen úgy helye lesz benne, mint a megszokásnak, a gyer­mekkornak éppen úgy otthona, mint minden más hiánynak, mely bár szavainkban jelen van egyetlen életünk egyet­len pillanatában. „Nincs múlt és jövő, csak jelen­lét” — mondja a költő, a világ anyja. „Újra kell költeni a mítoszokat” — mert újra élni kell.

Next