Huszár Sándor: Sorsom emlékezete. Vallomások egy büntetlen nemzedék elkárhozásáról (Bukarest, 1982)
Örkényék
örkényék Örkény István titkai láttán Bertha Bulcsúnak egy a nagyanyjánál töltött Vas megyei falusi éjszaka jutott eszébe. „Még nem volt villany, és petróleumlámpa bűzölgött az éjjeliszekrényen. A fiókban találtam néhány háború előtt kiadott forhant ponyvát. Olvasásba merültem. Fokozatosan felkeltette az érdeklődésemet a történet (...). Amikor a történet feléhez értem, hiányzott tíz oldal. Átugrotam, olvastam tovább, de hiába. Attól kezdve csak félig értettem az eseményeket. Történt valami azon a tíz oldalon. Látszólag talán lényegtelen, de ismerete nélkül a történet minősége megváltozott. így vagyok Örkénynyel is. Az én példányomból hiányzik tíz oldal. Valahonnan.“ Én még nehezebb helyzetben vagyok. Nekem Örkény életének történetéből alig egy-két lap jutott. Egész pontosan: egy-két nap. Olyan kevés, hogy találkozásunk alkalmával fel se mérhettem írói nagyságát. Pedig véle együtt láttam a Tótéként. És tetszett. Tudtam, hogy nagyon eredeti mű. Bár, hogy őszinte legyek, meg is csodálikoztatott. Hogy ezt a fúrása, de tartalmában rám illő kifejezést használjam. A Jeruzsálem hercegnője című gyűjteményes kötetét már előbb olvastam. Érdekelt. Egyperces novelláit szerettem. Szerettem volna, hogy ilyen legyen az irodalom. Szurkoltam hát neki. De féltem is. Hogy ez mégsem az igazi. Hogy Tolsztoj és Móricz felhúzza a szemöldökét. Vagy az orrát. Az éghajlat volt más, amiben ón éltem. És e tartózkodásba bizonyára eredendő zárkózottságom is belejátszott. József Attila fejezte ki tökéletesen az én lelki görcsömet: ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám. Pontosabban: ha igazadat magamban lemérhetem. Mert akkor kétkedőből rajongó leszek. Hálás, hogy az én érzelmeimet hitelesíted. Ilyen közeli barátom lett Bethlen Miklós, Karácsony Benő, de mindenekelőtt József Attila. No és mért restellném: Rejtő Jenő, az illuzionista és erőművész. A szabad ember. Örkény modern írói gondolkodása, amely mögött megszenvedett igazságok állottak, írásainak finom mosolya, melynek mását az arcán is viselte, s amellyel korának sokfajta brutalitását nézte, az én szememben csodálatra méltó merészség volt, olyan magatartás, amelyet az én világomban nem lehet konvertibilissé tenni. 197