Jordáky Lajos: Irodalom és világnézet. Cikkek, tanulmányok (Bukarest, 1973)
Adalékok a szocialista irodalom történetéhez
Tudom, milyen körülmények között írta ezt Szász János, s bizonyára fogalmazásával ő maga sem ért már egyet. Kegyetlen dolog gyávasággal vádolni a költőt, aki nem a harctól és a nyomortól félj hanem nehéz körülmények között meghasonlik önmagával. A meghasonlás oka azonban semmi esetre sem tisztára belső, a külvilágtól független lelki folyamat. És nemcsak Korvinnál jelentkezik ebben az időben. Hogy csak egy-két példát említsek, elég József Attila vagy André Gide meghasonlására utalnom, s azért éppen rájuk, mert mindkettőt mesterének és eszményképének vallotta — egyiket a versben, másikat a prózában — nemcsak élete eddigi folyamán, hanem életének hátralevő éveiben is. Korvin meghasonlására még visszatérek, előbb azonban meg kell néznünk az 1936-os és részben az 1937-es irodalmi munkásságát. Verseiben — 1936 előtt — Korvin határozott hitet tett a szocializmus és a munkásosztály mellett. Azt mondhatnánk, hogy a kollektív érzés dominál verseiben, az osztály tudata forrong és csapódik ki költészetében. Most, 1936- ban — lényeges minőségi változás mutatkozik verseiben. A Géptájakon még József Attilára emlékeztet. Nem utánzat, pillanatra sincs epigonizmusról szó, talán a lélek azonos rezdülése, ami József Attilánál még mélyebbről jön, mint Korvinnál. Az Ábránd egy városi udvaron, Vasárnap délután, Fürdőben, Az éj, vén szénhordó és a Magam ellen azonban már egy határozottan egyéni hangú költőre vallanak. A sokat vitatott Magam ellenben nem harcos kedve lankad, nem „kispolgári“ félelme undorítja, hanem az emberi sors ezen a tájon, hogy hazudnia kell az élni akarónak, hogy a költő nem úgy mondhatja meg, amit akar, ahogyan érzi: Szolgálni járok, s kipróbálom reggel tükröm előtt a szolga mosolyát. Az álom, melyben kényem kiszolgáltatom, ím, végétért. S a nappal dolgot ád. Az értelmiségi sors tragikumát szólaltatja meg, a költőét: 128