József Attila: Versek (Bukarest, 1972)
Méliusz József: Előszó
tanulmányában, A lehetetlen ostroma című kötetében (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1968). Nem mentegetőzésként említjük: előszavunkkal akkor Szabolcsi Miklós is egyetértett, ám ma elkerülhetetlen, hogy át ne dolgozzuk, illetve, hogy az egykori szöveget megőrizve, az adott lehetőségek keretén belül, legalább helyenként tovább ne gondoljuk, ki ne egészítsük és tovább ne írjuk. Semmi kétségünk afelől, hogy e dolgozat követelte feladat újabb kísérletünknél alaposabban megoldható, azt is tudva, hogy egy széles olvasó tömeget szolgáló klasszikus életmű kiadásának előszavában nem kerülhetjük meg a filológus, az irodalmár, a müveit olvasóréteg számára nagyon is ismert tények, adalékok említését, már-már sztereotípiaszámba menő információkat.. Folytassuk tehát ezeket a sorokat tulajdonképpen az egy évtizeddel ezelőttiekkel, az egykori szöveg mai gondolati elmélyítésével... A József Attila-i életmű történeti kibontakozásának eseményei, izgalmai, élménye valóban mint tükörkép verik vissza a közelmúlt, a mai fiatalság számára az apák, a nagyapák világának szörnyűséges, embertelen valóságát, de a történelmi rémület és a társadalmi sötétség alján a soha ki nem hunyó remények és harcok — az értelem kérdéseit máig megvilágító — lobogását is. József Attila századunk magyar és európai költészetének egyik legnagyobb alakja, helye Brecht, Majakovszkij, Aragon, Éluard, Lorca, Nezval, bizonyos mértékben Arghezi mellett, tehát egy igen pontosan körülírható vonulaton. Művének intellektuális realizmusa a proletárforradalom emberi és nemzeti értelmét, a mának szóló üzenetét hordozta magában, egy dantei korszakban, a megfogalmazás idején a tágabb magyar irodalomban úgyszólván visszhangtalanul. Osztálya, népe, Európa jobbik tudatából, proletár eszmélésé-. bői a vágyak és remények az emberségre szinte sisteregve áradtak át költői zsenijén, ki, a költészet egyszerre varázsos és lángban álló tájaira. „Másként ejtjük a szót, fe-6 2