József Attila: Versek (Bukarest, 1972)
Méliusz József: Előszó
idején Ignotusék és elejétől végig Hatvány Lajos. A sértett Babits mindvégig érzéketlen maradt iránta. Kettétört fegyverbarátsága Illyés Gyulával is. De József Attila munkásforradalmár alkat volt: személyes sérelmeiből következő lelki, erkölcsi, emberi sérülései ellenére sem tévesztette össze a pártot vagy a Szovjetuniót egyes rövidlátó kártevőkkel, a moszkvai magyar RAPP-istákkal vagy hona magyar balosaival. Ez kommunista személyiségének az egyik legszebb, pártos vonása. Pártos, történelmi meggyőződése, erkölcsi, gondolati objektivitása legyűrhetetlen volt: „Csak egy pillanatra martak ki, csak. / Zúgj, erdő elvtárs! Szinte csikorgók. / Egy pillanatra se martak ki, csak / az az elvaduló csahos rám támadt / s kijöttem, hogy erőm öszszeszedje, / mint a néni a gallyat, a bánat.“ Az 1930-tól 1933-ig írott, dinamittal telt, Brecht legrem ekebb teljesítményével vetélkedő verseinek nagyszerű sorozatát halála után népfronti szövetségesei, polgári radikális és liberális pártfogói és barátai igyekeztek költőietlenség címén politikailag kompromittálni, művészetét „játékká“ degradálni. Politikai költészetének diffamálását, lebecsülését a szocialista forradalom győzelme után sem kerülhette el. Nemcsak a „lobogónk Petőfi“ jelszava hangzott el, de Révai Józsefnek az a normatív megállapítása is, hogy az utolsó magyar forradalmi költő Ady Endre volt. József Attila kirekesztése a kommunista pártból — állapítja meg az újabb kutatás, mintegy megnyugodva — valójában csak két évig tartott. Hogy az effajta szakítás ott folytatódjék, ahol a fonal véget ért, lélektani képtelenség, az élet képtelensége. Üj, más minőségű kapcsolatok keletkeztek ugyan, de József Attila a magánynyal tragikus harcot folytató költővé minősül át, aki magányában — ismét, mint Petőfi a népért, a plebejus nemzetért — egymagában veszi magára az osztályért, a nemzetért való felelősséget, olyanként, akit elárultak, de aki nem árulja el az ügyet, ami számára nem kicsinyes csoport, nem taktikai, nem konjunktúra, nem személyes „hatalmi“ és nem „pozíció“ ügy — hiszen ő végül is „csak“ annyiban „politikus“, amennyiben költő—, hanem emberiségi felelősség: helytállni, még csak nem 27