József Attila: Versek (Bukarest, 1972)
Méliusz József: Előszó
dolatban lát napvilágot, a Szellemi Népfront nyitányaként, s mintegy jelezve: a költő és a párt viszonyában helyreállt a rend, de — más minőséggel mégis — a költő már nem belülről az osztályból tekint ki a világba, hanem rálát osztályra és világra: törvényeit kutatja és fogalmazza meg költőileg — az empíria fölötti igazságot. A halála előtti esztendők terméséből is kiemelkedik A Dunánál, a Levegőt!, a Kései sirató, Születésnapomra, Hazám, Thomas Mann üdvözlése, Egy spanyol földmíves sírverse. Emberi teherbírást meghaladó benső feszültségéből robbannak ki most már állandóan világirodalmi magasságokban sistergő költeményei. Nemcsak a politikaiak, de a legszemélyesebbek, a benső sebeivel, az egyetemes érvényű „nagyon fáj“-jal oly tudatosan foglaikozóak is, ha lehet ugyan különbséget tenni József Attilánál politikai és személyes lírai világ között. Kettészakadó, sérült, neurotikus tudatának a világirodalomban példa nélküli önfelderítése közben mindenesetre roppant és szörnyű mélységekbe ereszkedik alá; ember a lelke önrétegeibe nála mélyebben aligha juthat el. Freud mélylélektanában keresi a kiegészítő választ végsőkig kiélezett személyes tulajdon sorsát és az emberiség sorsát illetően, azon a határon túl, ahol a logika, az ésszerűség dialektikája, a történelem dialektikája számára úgylehet véget ér. Végső soron mind saját betegségének és a fasiszta világfertőzésnek a magyarázatát keresve, törekszik a gondolat határainak megmerevitese helyett e határokat kitolni; hiszen a fasizmus az agreszszió, tehát az ösztönök hatalma alá taszította a társadalmat, ő maga is agressziók áldozata; olyan kérdésekig jut el tehát, amelyeket teljes akutságukban majd csak a századunk őrületeire visszatekintő második világháború utáni marxista és nem marxista filozófia és etika vet majd fel. De maradjunk József Attila tragikus benső valóságánál. A magyar feudális-kapitalista rendszer embertelensége, a burzsoá-dzsentri társadalom végső konzekvenciája: a fasizmus az emberi lelket, az egész magyar társadalmat beletaszította egy általános neurózisba, ami ugyanakkor európai állapotot is jelképezett. A neurózist József Attila teljes intenzitással személyesíti meg. Ami a költő szá-29