József Attila: Versek (Bukarest, 1972)
Méliusz József: Előszó
13 József Attila irodalomkritikai írásaiban osztályigaza, a kor igazának legjobb bizonyítékát fedezhetjük fel. Nem is csak abban, hogy kompromisszum nélkül tárják fel egy őt az életében környező, számára áttörhetetlen, az ő nemzeti jelentőségét fel nem ismerő irodalom tehetetlenségét, de a kor válságba jutott kompromisszumos eszméit is, szellemi, filozófiai zűrzavarát, az írói magatartások kiegyező — a proletariátus érdekei felől nézve —, lefegyverző voltát, kétségbeesését s jórészt menekülését is a valóság elől. Effajta osztálykritikáját végiggondolva, egy kiutat fogalmaz meg, azt, hogy a proletariátusnak elkötelezett irodalom, költészet képes a történelmi helyzet, a változott feladatok nemzeti követelésének megfelelően továbbgondolni és átfogalmazni önmagát, képes történelmi új programot adni. Elsősorban az ő népfronti továbblépésére gondolunk, amelyben, mint előtte Petőfi és Ady jelenidejüknek, ő a maga idejének a proletárforradalmi stratégia vonalára eső, reális, nem kompromisszumos nemzeti programját tudta megfogalmazni. Mindez még az ő gondolati osztálykritikájának történeti jogosultságát elismerve sem jelenti a polgári társadalom irodalmának elvetését — József Attila sem ezt tette —, csupán azt, annak hangsúlyozását, hogy az ő kritikusi jelenléte a két világháború közötti magyar irodalomban a legélesebb reflektorfénybe állította egy osztályirodalom polgári és kispolgári benső szerkezetének — osztályszempontból — el nem tüntethető, önmaga ellen forduló szellemi drámáját. Ami persze a történelem, az irodalom politikai, társadalmi szerepének kérdése, nem pedig az esztétika immanens, a művészi struktúra tudományának a kérdése. Ami „igazságtalanságait“, „elfogultságait“ illeti — Petőfi és Ady nem volt kevésbé „igazságtalan“, „elfogult“. ök a múlttal csupán távolabb kerültek mai valóságunktól, József Attila viszont időnkhöz, valóságunkhoz közelibben még mindig elevenen metsz bele az óhatatlanul örökölt tudati ellentmondások csomóiba. Benne 36