Kántor Lajos: A hiány értelmezése. (József Attila Erdélyben) (Bukarest, 1980)
„… mutassátok az Írást!”
tortűz cikkírója ugyanis a Dsidától említett, Dsida szerint a magyar lírában elkülönülő „két ág“ összeérését ismeri fel a már halott lírikus életművében: „Népies költő volt [József Attila] a szó legnemesebb értelmében. A népköltészet lírai közvetlensége, az éneklő, hangsúlyos sorok, egy-egy mesterien árnyékolt tájszó, hangzócserével művészibbé és súlyosabbá ötvözött jelzők (kései, setét) ragadnak meg verseiben és természetlátása is népies. De a költő, aki vérmérsékleténél fogva is a szabadságra rendeltetett, kapcsolódhatik-e máshová, mint a természetbe? »Farkas vagyok...« állapítja meg. A hasonlat telitalálat lesz. Egy a hasonlítottál. »A folyó meg én« írja máshelyen. Villon és Petőfi nyomán szabadul fel világa, míg bizonyos modern népiességen keresztül eljut az új magyar klasszicizmusnak abba a szakába, melyet Kosztolányi emelt a legmagasabb fokra. A francia szimbolizmus és a legpuritánabb magyar egyszerűség vegyüléke ez a stílus, melyet már csak határozott kultúra és klasszikus tanulmányokon edződött fegyelem egyengethet. Későbbi verseiben megjelennek néha olyan víziók, melyek Kosztolányira emlékeztetnek, de ezek is egyéniek, ha számba vesszük, hogy a József Attila kuszáltságában mindennek fontos súlya van. A magyarsághoz való viszonyát Ady világánál rendezi. S bár művészileg nagyon kevés köze van Adyhoz, az ember érzi, hogy letagadhatatlan rokona, sőt legközelebbi rokona. S ezt nemcsak az a tény erősíti meg, hogy utolsó verseiben kérdőjel marad néhány sor és néhány strófa, mely a pszichózis kutatóinak esik martalékául. A faj sorsát érintő egyetemes felelősség és kötelezettség feszíti lírai egyéniségüket. József Attila lázadozó, mint mindenki, aki műveltségét szabadon használja és aki költő. »A költő ajkán csörömpöl a szó...« A költőt a szabadság oktatja rendre s míg 6 belső harmóniát teremt, a világ átalakul és kitermi a külső összhangot. A kóborlásai idejéből való emlék egyik legfrissebb verse. Az erdő munkásait, a favágókat nézi. A munka üteme magával ragadja őt is, biztató szavakat mond nekik, majd felkiált: »Döntsd a tó-112