Kántor Lajos: A hiány értelmezése. (József Attila Erdélyben) (Bukarest, 1980)
„… föltűzted zászlóimat …”
Miért a kő, ha nem lesz épületté? Hát nem segít a jaj s az allelúja? Se hit? se malter? se Krisztushabarcs? Széthull az ember millió darabra, Mint esőben a vályogkaliba. És hol van az erős, terméskő ember, Kit nem tapos fájóra semmi láb? Ó, borzalmas így: útfélén heverni, Ha bennünket nem épít városokká Gránithalmokba semmi építő.44 De a Miért mondottál rosszat nékem sem hangzott idegenül az új környezetben. Az erdei favágók, az esti harangszó, a lombosodé felhők az újságolvasóban s a versolvasóban egyaránt kipróbált érzelmi húrokat pendítettek meg, a táj biztosította élmény s e verskellékekkel éló, korábban olvasott költemények meghitté tehették a József Attilával való találkozást. Rokonnak tűnhetett ez a hang a fiatal Dsidáéval s a Bartalis Jánoséval is, aki 1914-ben így énekelte meg az erdőről hazatérő favágókat: Az erdőről hazatérő favágók csoda dolgokat beszélnek. A nap, mint piros máglyatűz a madarak dalán hamvad el és rügybe szakadt a fák hegye. [..............................................................1 Fizessen az isten ez örömért nektek, szegény favágók! Holnap kimegyek veletek én is az erdőre. József Attila hasonló természetességgel, a prózai elbeszélést még simábban váltva versbe, mondhatni ugyanazt a hangulatot idézi, megfegyelmezett expreszszionizmussal, a költői képeket természeti háttérként használva, nem játszva ki a metaforákat: 26