Kántor Lajos: A hiány értelmezése. (József Attila Erdélyben) (Bukarest, 1980)
Hiány, hiányok
lehetőségeit kereső világ létproblémáira figyelni József Attila költészetében. Költőnk korai proletár kiszolgáltatottsága, osztályharcos dühe és elméleten élesített internacionalizmusa nem cáfolja, hanem hitelesebbé teszi sokféle hántáson felülkerekedő hazafiságát. A változás fájdalma — és hite, reménye együtt van jelen a „hiány“ lírai dialektikájában: Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra. És a történelmi idő relativitásához is mindegyre viszsza kell térnünk, e sorokat értelmezve: Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Ebben a koordinátarendszerben kell szembenéznünk tehát a látszólag helyi érdekű, a József Attila-i életműben távolról másodlagosnak-harmadlagosnak tűnő kérdéssel: azzal, hogy valójában mit is jelentett József Attilának Erdély, milyen szerepet kapott közösségkeresésében, nyújtott-e valamiféle bizonyosságot a szeretetre, megértésre vágyó költőnek. Vajon valóban hiány-e a hiány? Könyvtárak, levéltárak mélyén, magukban a versekben vajon nem bújnak-e meg olyan adatok, utalások, amelyek esetleg nemcsak árnyalják a képet, hanem új összefüggéseket villantanak fel? És mit jelentett József Attila (még életében) Erdélynek, a romániai magyar irodalomnak? Az irodalomtörténetírást mindmáig legfeljebb egyegy részlet érdekelte, adalékszerűen közelítettek a témához. Kivételt a Korunk József Attila-képének elemzése jelent: Komlós Aladár 1948-as pozitív megállapítása óta mondhatni állandóan napirenden van a költő és a kolozsvári, két világháború közötti marxista folyóirat érdemi kapcsolata. Tasi József „az elérhető teljességre“ törekvő, filológiailag példás tanulmányát4 8