Kántor Lajos: A hiány értelmezése. (József Attila Erdélyben) (Bukarest, 1980)

Hiány, hiányok

Hiány, hiányok József Attila sohasem járt Erdélyben. A kép tehát csak „negatívban“ készülhetne el. Az irodalomtörténeti pozitivizmusnak éppúgy nem volna mit kezdenie vele, mint a csak pozitívumokat tudomásul vevő, előttük le­boruló kornak. József Attila azonban az Eszmélet köl­tője is: Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra. Ezek a sorok éppolyan fontosak, kulcsértékűek Jó­zsef Attila lírájában, a teljes életműben, mint az osz­tályszempontú társadalmi determinizmust közvetlenül érvényesítő Favágó, Szocialisták vagy A Dunánál meg­váltást hirdető igéi. Sőt nem egymástól függetlenül, egymás ellenére fontosak — a „szorítja, nyomja, össze­fogja egyik dolog a másikát“ itt is érvényes. A mecha­nikusan értelmezett determinizmustól vezettetve épp­úgy nem lehet megmagyarázni a Müvet, mint csupán a betegségből, a paranoid skizofréniából, illetve a pszi­choanalízisből kiindulva. A korszak, amelyben a költő élt, a maga paranoid skizofréniájával már a gyermek József Attilára súlyosan hatott, s ezt más-más módon élhette át az öcsödi faluszélen, a ferencvárosi prole­társzálláson, a Mama mellett, vagy gyerekköltőként, Makón, Juhász Gyula szellemi közelségében. József Attila „egzisztencializmusa“ és „internacionalizmusa“ — az Eszmélet vagy A Dunánál vízióiban — nagyon is konkrétan ragadható meg, a lírai összegezés kor- és kórisme, szétválaszthatatlanul. Tudományos és társa­dalmi kötelességünk tehát a teljes magyarázat keresé­s

Next