Kántor Lajos: A hiány értelmezése. (József Attila Erdélyben) (Bukarest, 1980)
Hiány, hiányok
Hiány, hiányok József Attila sohasem járt Erdélyben. A kép tehát csak „negatívban“ készülhetne el. Az irodalomtörténeti pozitivizmusnak éppúgy nem volna mit kezdenie vele, mint a csak pozitívumokat tudomásul vevő, előttük leboruló kornak. József Attila azonban az Eszmélet költője is: Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra. Ezek a sorok éppolyan fontosak, kulcsértékűek József Attila lírájában, a teljes életműben, mint az osztályszempontú társadalmi determinizmust közvetlenül érvényesítő Favágó, Szocialisták vagy A Dunánál megváltást hirdető igéi. Sőt nem egymástól függetlenül, egymás ellenére fontosak — a „szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát“ itt is érvényes. A mechanikusan értelmezett determinizmustól vezettetve éppúgy nem lehet megmagyarázni a Müvet, mint csupán a betegségből, a paranoid skizofréniából, illetve a pszichoanalízisből kiindulva. A korszak, amelyben a költő élt, a maga paranoid skizofréniájával már a gyermek József Attilára súlyosan hatott, s ezt más-más módon élhette át az öcsödi faluszélen, a ferencvárosi proletárszálláson, a Mama mellett, vagy gyerekköltőként, Makón, Juhász Gyula szellemi közelségében. József Attila „egzisztencializmusa“ és „internacionalizmusa“ — az Eszmélet vagy A Dunánál vízióiban — nagyon is konkrétan ragadható meg, a lírai összegezés kor- és kórisme, szétválaszthatatlanul. Tudományos és társadalmi kötelességünk tehát a teljes magyarázat keresés