Kántor Lajos: A hiány értelmezése. (József Attila Erdélyben) (Bukarest, 1980)
A Korunk fórumán
És némelykor minden fölébred mint amennyire egy nagy viharban az erő És megmutatja a századoknak az alapzatot. És őrködöm az utolsó lépcsőjükön. (E szinte prózai fordítás néhány elemének, sorának kidolgozott, sajátjává lényegített változatára az 1936 júliusában született József Attila-versben így ismerünk rá: „Alig hallottam, sorsomba merülten, / hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.“; „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit száz ezer ős szemlélget velem.“) E kitérő után — amely azonban csak akkor tűnik kitérőnek, ha nem gondolunk József Attila olvasmányaira, arra, amit például a Korunkban találhatott a magyar—román viszonyról, a Duna-medencéről vagy éppen Argheziről, Arghezitől (1936 első félévében öt versét, Korvin Sándor és Salamon Ernő fordításában) —, visszatérve József Attila és Gaál Gábor Korunkjának kapcsolatára, már csak a kritikai visszhang további számbavétele a feladatunk. Remenyik Zsigmond, a korábbi jóbarát kulcsregénye, a Korunkban 1933 októbere és 1934 áprilisa között folytatásokban megjelenő Li-Fu-szun gazda és cselédei, illetve végleges címén a Költő és valóság (1934. október) József Attilát is érinti, verssorok, címek, helyzetek, torzított nevek alapján a költő könnyen magára ismerhetett.121 Hogy ez megtörtént-e vagy sem, nincs rá adatunk — de arra sincs, hogy 1934 ősze után kéziratot küldött volna Gaál Gábornak. (Már a Vigaszt is — 1934 decemberében — talán engesztelésnek szánta volna a szerkesztő?) Remenyik Zsigmond átkozódó, saját fejére hamut szóró, a kollektív lelkiismeretet ébresztő nekrológja a Korunkban, 1938 januárjában — Költő és a valóság címmel! — mindenesetre meggondolkoztató. Az átok-sorban utolsó előttiként (mert az utolsó magát a költőt illeti!?), önmagától is számon kéri a mulasztást — igaz, elkerülve a régebbi vétket. („Mi, barátai se maradjunk kivételek. Ismerősei és barátai, kiváltkép’ azok, személy sze-D3