Kántor Lajos: Korváltás. Kritikák, tanulmányok (Bukarest, 1979)
A Forrás-dossziéból
Láng Gusztáv könyvének, pontosabban a benne kifejeződő kritikusi hangnak, látásnak irodalomtörténeti távlatot nem utolsósorban a magatartás ad, amely arra kötelezi, hogy mindegyre megmérkőzzék az újjal. Ö, aki „hivatalból“, egyetemi katedrán foglalkozik Adyval, Babitsosai, József Attilával, s aki nemzedéki kötelességként — ugyancsak belső elkötelezettséggel — magyarázta Páskándi, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Veress Zoltán és Bálint Tibor műveit, mindmáig meg tudta őrizni az egyiitthaladás igényét irodalmunk fiatal tehetségeivel. Mennyiségi mutatókban nem látványos az eredmény, minőség tekintetében azonban nyilvánvaló. (Még akkor is, ha ítéleteinek egyikével-másikával vitába szálltunk.) Ahogy például Király László regényét, a Kék farkasokat vagy Kocsis István néhány drámáját (Játék a hajón, A nagy játékos) fogadta, legutóbb pedig Szőcs Géza költői jelentkezését értelmezte, az nemcsak egy felelősségérzettől áthatott kritikus — természetesen szubjektív — közeledése az éppen soron lévő műhöz („A kritikusnak ne igaza legyen, hanem véleménye!“), hanem a pedagógus érzékenységének a kifejezése is; a mai teljesítmény mellett arra is kíváncsi, ami\é holnap válhat a szerző. Vagyis minden látszólagos illúziótlansága ellenére, Láng még bízik abban, hogy az olvasók mellett az írók is hallgatnak a szavára. S ez a nem egy esetben jogosnak bizonyuló önbizalom ad hitelt legszubjektívebb véleményeinek is. Visszatérve a kritikusi búcsú problémájához, olvassuk újra eszmefuttatását a napjainkban ismét divatba jött történelmi regényről (Lászlóffy Héphaisztosziból indul ki). Múlt, jelen és jövő feltételezettségéről szól benne: „A jövő — s ebben a regény és eposz találkozik — nem egyszerűen időaspektus, hanem értékkifejező is. A jelen lehetőségeinek beváltása, ígéret és cél. Olyan pillanat, melyben minden előző maradéktalanul benne van — s az ember számára olyan állapot, melyben valóra válthatja múltjából hozott lehetőségeit. Idő és tett egyensúlya, látszólag lezárás, befejezés, az idő nincs-tovább »betöltése« is — a fausti varázs, a »megállított pillanat« csodája. Minden kor emberének örök vágyálma a személyes sorsban testet öltő ilyetén jövő, s a regény a maga nyitott, lehetőségekkel játszó formájával akkor élhetett legmerészebben, amikor e beteljesedett jövő önbizalma vezethette; amikor az egyén sorsa így vagy úgy, tragikus bukás 218