Kántor Lajos: Korváltás. Kritikák, tanulmányok (Bukarest, 1979)
Vita és vallomás
is fontosnak tartottam és tartom emlékeztetni az újabb Sőnitanulmányokra, amelyek bár korábban láttak napvilágot folyóiratainkban, sőt a Müvek vonzása című kötetben, a szerző irodalomszemléletének változását, korszerűsödését jelezték; „ .. . amióta egyetemi jegyzetének törzsanyaga a hatvanas évek elején megszületett, irodaiomszemléletünk fejlődésében (Sőnivel együtt) nagy utat tettünk meg. Ezt a fejlődést őriznünk kell, sőt tovább kell lépnünk — nem pedig visszafelé.“ Nos, amibe Sőni részben a tankönyvszerkesztés nehézkessége következtében kényszerült, részben pedig óvatossága-kényelmessége vezette, azt bírálója, Varró János súlyosabb hibával tetézi. Sőni ugyanis itt-ott már irodalomtörténetében is igyekezett érvényesíteni korszerűbb elemző módszereket, s a régi Sőnire emlékeztető szociologizálás nem a könyv egészére jellemző; a baj az, hogy a már általa sem egyedül üdvözítőnek tudott szociologizmus helyébe nem sikerült új, egységes rendező elvet találnia — és hogy a fürdővízzel együtt kiöntötte a gyereket is: lényegében mellőzte a történeitiséget. Könyvének keretfejezetei nem érzékeltetik az irodalomtörténeti folyamatot, s a keretfejezeteknél jobb portrék is inkább leíró, semmint történeti jellegűek. És akkor jön Varró, s úgy bírálja Sőni Pál irodalomtörténeti koncepcióját, hogy éppen azt a szociologizálást dicséri meg „ellensúly“-ként, amit szerzőnk már szerencsére meghaladott. Varró szerint „több mint egy évtizedes egyetemi előadótanári pályafutása alatt Sőni Pál tett legtöbbet hazai magyar irodalomtörténetírásunkért“. Semmiképpen sem a Sőni Pál érdemeit akarom elvitatni, csupán arra figyelmeztetnék, hogy hazai magyar irodalmi történetírásunknak a valóban döntő fontosságú, 1919 utáni korszak mellett más kutatási területei is vannak. Az irodalomtörténeti előzményeket ugyanis nem lehet olyan szűkén értelmezni, ahogy Varró János teszi, mert akkor — az Érmindszent és Nagyvárad jogán honos Ady Endrét kivéve — a romániai magyar irodalom „közvetlen előzményei“ főként a középszert jelentenék. Márpedig igazán kár volna magunkat tudatosan a középszer folytatóinak tekintenünk, amikor éppen ötven év mutatja, hogy Ady mellett Móricz Zsigmondnak s — különösen az utóbbi másfél évtizedben — József Attilának volt döntő befolyása a romániai magyar írásra. 29