Kántor Lajos: Korváltás. Kritikák, tanulmányok (Bukarest, 1979)

Vita és vallomás

is fontosnak tartottam és tartom emlékeztetni az újabb Sőni­­tanulmányokra, amelyek bár korábban láttak napvilágot folyó­iratainkban, sőt a Müvek vonzása című kötetben, a szerző iro­dalomszemléletének változását, korszerűsödését jelezték; „ .. . amióta egyetemi jegyzetének törzsanyaga a hatvanas évek elején megszületett, irodaiomszemléletünk fejlődésében (Sőnivel együtt) nagy utat tettünk meg. Ezt a fejlődést őriznünk kell, sőt tovább kell lépnünk — nem pedig visszafelé.“ Nos, amibe Sőni részben a tankönyvszerkesztés nehézkessége következtében kényszerült, részben pedig óvatossága-kényel­­messége vezette, azt bírálója, Varró János súlyosabb hibával tetézi. Sőni ugyanis itt-ott már irodalomtörténetében is igye­kezett érvényesíteni korszerűbb elemző módszereket, s a régi Sőnire emlékeztető szociologizálás nem a könyv egészére jel­lemző; a baj az, hogy a már általa sem egyedül üdvözítőnek tudott szociologizmus helyébe nem sikerült új, egységes ren­dező elvet találnia — és hogy a fürdővízzel együtt kiöntötte a gyereket is: lényegében mellőzte a történeitiséget. Könyvének keretfejezetei nem érzékeltetik az irodalomtörténeti folyama­tot, s a keretfejezeteknél jobb portrék is inkább leíró, semmint történeti jellegűek. És akkor jön Varró, s úgy bírálja Sőni Pál irodalomtörténeti koncepcióját, hogy éppen azt a szociologi­­zálást dicséri meg „ellensúly“-ként, amit szerzőnk már szeren­csére meghaladott. Varró szerint „több mint egy évtizedes egyetemi előadóta­nári pályafutása alatt Sőni Pál tett legtöbbet hazai magyar irodalomtörténetírásunkért“. Semmiképpen sem a Sőni Pál ér­demeit akarom elvitatni, csupán arra figyelmeztetnék, hogy hazai magyar irodalmi történetírásunknak a valóban döntő fontosságú, 1919 utáni korszak mellett más kutatási területei is vannak. Az irodalomtörténeti előzményeket ugyanis nem lehet olyan szűkén értelmezni, ahogy Varró János teszi, mert ak­kor — az Érmindszent és Nagyvárad jogán honos Ady End­rét kivéve — a romániai magyar irodalom „közvetlen előz­ményei“ főként a középszert jelentenék. Márpedig igazán kár volna magunkat tudatosan a középszer folytatóinak tekinte­nünk, amikor éppen ötven év mutatja, hogy Ady mellett Mó­ricz Zsigmondnak s — különösen az utóbbi másfél évtizedben — József Attilának volt döntő befolyása a romániai magyar írásra. 29

Next