Kántor Lajos: Korváltás. Kritikák, tanulmányok (Bukarest, 1979)
Párhuzamos olvasatok
Ám ami számunkra evidencia, s amit elméletileg-elvontan nem is igen von senki kétségbe, hangsúlyozandóvá válik, mihelyt nagyobb, vakítóbb a csábítás, minél közelebbinek tűnik a specifikus „átugorhatósága“, minél csalogatóbb az egyetemesbe-felszívódás ábrándképe. De az is jellemző, hogy a „hungarocentrikus“ költő tételeivel rímel a „latin“ iskolájú esztéta figyelmeztetése, amelyet a külföldön gyakran megforduló román értelmiségi számára három tételben szögez le. íme, Adrián Marino spanyol földről küldött (tehát még csak nem is egészen idegen — mert latin — környezetben megfogalmazott) tanácsa: 1. semmilyen körülmények között se feledje, hogy egy sajátos kultúrához, a saját kultúrájához tartozik; 2. ne legyen „provinciális“; 3. ne essék kétségbe, ha azt látja, hogy a román kultúra számos eredményét külföldön még nem ismerik. Ezt nevezi szerzőnk a történelem luciditásának, s ez a szemlélet lényegében megfelel az ismert ilylyési válasznak, melyet a nemzetközi tekintélyű költő a magyar irodalom világirodalmi helyzetével-rangjával kapcsolatban oly meggyőzően, mértéktartással és mégis önérzetesen fogalmazott meg. Ami pedig a provincializmust illeti, Marino két fajtáját különbözteti meg a kultúrában: az alacsonyabbrendűségi és a felsőbbrendűség) komplexust — egyszóval a kétirányú kritikátlanságot. Az említett csábítás a „kis népek“ fiát fenyegeti elsősorban, akit a „nagy népek“ kultúrája olykor elkápráztat. Noha a világot erről nehéz meggyőzni, mi azonban igazán tudhatjuk, mennyire hamis az irodalomban, a művészetben a „kis“ és „nagy“ népek ilyenszerű megkülönböztetése, szembeállítása. „Kis“ költészet-e az, amelynek van egy Petőfije, Vörösmartyja, Adyja, József Attilája? Hát amelyik Eminescuval, Arghezivel, Blagával büszkélkedhet? Folytassuk a zenével? A festészettel? A hétköznapi dolgok persze másképpen mutatkoznak s így másképpen is hatnak. „Tagadhatatlan — írja Csoóri —, hogy az angolok, a franciák, a hollandok, a svédek, az amerikaiak, a dánok még az esernyőjüket is másként húzzák föl, mint mi. Másként gyújtanak szivarra, másként könyökölnek a repülőterek útlevelet ellenőrző hivatalnokai előtt. Nekik a határ nem határ — legföljebb megállóhely. Autóikról, szenvedélyeikről és szükségleteikről is egészen másként gondolkodnak, mint bármelyikünk vagy a velünk hasonszőrű nép fia. 356