Kántor Lajos - Láng Gusztáv: Romániai magyar irodalom 1944-1970 (Bukarest, 1973)
A líra fejlődése
bele kell számítani az Univerzumot.“ József Attila közvetlen hatásától is mindinkább függetlenül, s az olyan modern történelmi víziókat, mint A kőfaragók, A lencse-csiszoló, majd a Képeskönyv a vonalakról (1967) című kötetből a Vivaldi egyik hegedűse, a Bulevárd Termopilé, a Kossuth búcsúja, A rotterdami bírák vagy a Speedy Gonzales, már egészükben a sajátjának mondhatja. Ezek a költői látomások ugyanúgy történelmiek, mint ahogy XX. századian modernek, a hatvanas évek hangulatát, problémáit kifejezők is. Lászlóffy a történelemből ismétlődő emberi helyzeteket ragad ki, pontosabban alkalmazkodik hozzájuk. A középkori kőfaragómesterben, a leydeni lencsecsiszolóban azt a nem múló szépséget mutatja fel, amely minden alkotó embert belülről világít — maradjon bár neve ismeretlen, csak a munka eredményében élő, a századok folyamán. De a lencsecsiszolóban a XX. századi költő önmagára is ismer, aki „fénysugarak és emberi tekintetek közt közvetít“; a lencsecsiszolás kétkezi munkája eredményében egyet jelent az emberi tudat finomulásával — az asszociációk révén a „történelmi“ vers határai egyre szélesebbre tárulnak: Láthatatlanok az idegpályák, melyek a fényt hajlítják, vezetik, összhatásukban állítgatják a képet, a szikrát, a gondolatot... Nélkülük észrevétlenül suhannának tovább a csillagsugarak a végtelenbe, a földi látványok a hiábavalóságba. Senki fel nem tartóztathatná párhuzamosaikat, hogy az értelem váltója rendezze és pályaudvarára fogadja őket. Merész kép- és gondolattársításokkal maivá avatja az érméken, kancsókon, történészek feljegyzéseiben megőrzött pillanatokat, évezredes hőstetteket kapcsol lírai könnyedséggel Európa jelenéhez, történelmi-művészettörténeti nagyságokat állít közénk, hogy emberségünket közvetlen közelből érzékeljük, s rá-146