Kántor Lajos - Láng Gusztáv: Romániai magyar irodalom 1944-1970 (Bukarest, 1973)
A líra fejlődése
Publicisztika és költészet lentmondóan — makacs elszántsággal kisebbnek ítélve reális esztétikai értékeket, ha azok nem kapcsolódtak a szocialista örökséghez. A legkirívóbb példa a Vigyázat! Hamis angyal (1956) című, Dsida költészetét igaztalanul elmarasztaló polemikus cikk. Nyilván erre is vonatkozik a szerző újabb vallomása, amelyet Az új hagyományért (1969) című tanulmány- és esszégyűjteménye élén olvashatunk: „ ... e dolgozatok írójának 1967-es szemlélete, úgy gondolom, rugalmasabb, tártabb, mint a tíz vagy akár csak hat-hét esztendővel korábbi.“ Most már az ötven év romániai magyar irodalmának valamennyi értékét szeretné az irodalomtörténetbe beemelve tudni, ő maga viszont továbbra is elsősorban a forradalmi hagyomány ápolását, feltérképezését érzi feladatának. Sajtó alá rendezi A Korunk költészetét, bevezető tanulmánnyal látja el József Attila, Radnóti Miklós, Komját Aladár verseit, Kassákról, Sinkó Ervinről értekezik, az Ady-évfordulón az anyanyelv megtartó erejéről és az internacionalizmusról szól megrendítő pátosszal — s lelkesen üdvözli a Forrás két fiatal költőjét, Szilágyi Domokost és Lászlóffy Aladárt, akikben ennek az örökségnek a folytatóit látja. Publicisztikai hévvel áll ki minden igaztalanul elhallgatott, az irodalmi köztudatból kiesett, jelentősnek érzett írói életmű mellett; elsőként ébreszti például Spectatort s kritikai örökségét; Hunyady Sándor novelláira, Markovits Rodion életművére is rátereli a figyelmet. Publicisztikai munkásságától — egészen a hatvanas évek második feléig — nem választható el élesen költészete. 1957-ben Együtt a világgal című verskötetével lép az olvasó elé, ezt követi 1960-ban az Ameddig ellátok, majd a Beszélgetés a rakparton (1963). Oda feljutok-e, hogy Whitman és József Attila hűséges Holdja lehetnék? 98