Kántor Lajos (szerk.): A költő életei. Szilágyi Domokos, 1938-1976 (Bukarest, 1986)
Tíz évvel a ködös őszi nap után, amelyen Szilágyi Domokos kilépett az élők sorából, a hátrahagyott mű éppolyan eleven erőként hat, éppúgy figyelünk rá, mint ahogy akkor tettük, amikor személyi jelenlétével adhatott még nyomatékot a költő, a műfordító, a kegyetlenül szigorú kritikus, az esszéíró a kortársakhoz szóló szavainak. A Szilágyi Domokos-kötetek már a hatvanas-hetvenes években keresettek voltak. És mint ahogy várhattuk, egyértelműen könyvsiker lett az 1978-as Kényszerleszállás, az első „összegyűjtött versek“; bekerült oda néhány a kiadatlan költemények közül is, ám ez a posztumusz fejezet legfeljebb mutatónak nevezhető ahhoz a vers-mennyiséghez képest, amely a kéziratos hagyatékból, főként pedig a napi- és hetilapok, folyóiratok oldalairól kerül elő. Szilágyi Domokos szigorú kritikus volt — önmagával szemben is, de aligha csupán az igényes rostálás miatt maradt ki annyi (jó) vers a maga öszszeállította kötetekből. A láz enciklopédiája, a Búcsú a trópusoktól, a (Palocsay Zsigmonddal közös) Fagyöngy, az öregek könyve nem a „hétköznapi termés“ könyvbe-terelése volt, hanem mindegyik egy-egy sajátos vállalkozás, a „vegyítésre“ tehát eleve nem adott módot. A „köztes“ verskötetek, esetleg válogatások (Sajtóértekezlet) vagy koraiak voltak, vagy nem előzte meg őket gyűjtőmunka; nem egy fontos írásáról alighanem Szilágyi is megfeledkezett — de az őt követő szerkesztők bizonyosan. Nem szólva a prózában fogant, „alkalmi“ művekről, amelyek egy rendkívül tudatos, harcos, az irodalom-