Kántor Lajos (szerk.): A költő életei. Szilágyi Domokos, 1938-1976 (Bukarest, 1986)
A költészet örökletes
mert élni: kín, — dalolni: jó a népének, a népe mellett — ... amíg jött egy gyilkos golyó ... II Aztán sírján zöld pázsit éledt, az égen kisütött a nap, hogy éljenek, harcoljanak, akiké nem volt még az élet! És harcoltak. S alulmaradt a sok-sok gyilkos, semmivé lett, s a sírján kigyúltak a fények: új élet kelt a rög alatt: ö ez! — és millió torok — újak és frissek, bátorok —t zengi dalát viharnak, szélnek — s mindenüvé eljut a dal, hallja öreg és fiatal —: élnek a halálraítéltek! (1956) MÁJUSI ZÁPOR Kék tetejű ég ajtaja tárul a hajnal fényben. Mint anyaméhben a magzat: felhők drága hasában csöndes esők mocorognak — Pásztor, ügye te láttad, láttad a zengő barna-szeműt és hallod a hangját, nem feleded soha el, mint szólt szomorú nyugalommal (ó, nyugalom, mely csak csecsemőé és a halotté! Vad kín szülte a múlt lét kínjára, s az időnek vad műhelyében készült lassan a szörnyű halál is)-----* Pásztori múzsa, te karcsú-kedvű, szép szomorúság lánya, te mondd el, hogy szeretett, ó, élni, ki mindig tudta, hogy állati döglés vár rá, s teste, a hulla úgy hull véres sárba, közömbös síri gödörbe (csizmák rugdossák s csak a csont csikorog tehetetlen), mint a megölt macskát ássák el kertben a kölykök------16