Kántor Lajos (szerk.): A költő /régi és új/ életei. Szilágyi Domokos, 1938-1976 (Kolozsvár, 2008)
Szilágyi Domokos: Hétköznapok - A költészet örökletes
nagyjainkkal, s ez, sajnos, épp az évfordulóján világlik ki, szomorúan. Tisztelet az irodalomtörténészek fölháborodásának - ajánlatos volna kiterjeszteni ilyen irányba is. Lássuk tovább, Dávid Gyula írja: „Szilágyi Domokos úgy hadakozik az Ady-vallás papjai ellen, mintha költészetünk fejlődésének valamiféle adybandikás epigonhad állana az útjába, mintha óvnia kellene valakit Ady modorának káros hatásától.” — Bocsánat: nem hadakozom. Cikkemben egyetlen indulatos mondat sincs: helyzetet írok le, tényt rögzítek. Azt a tényt is, hogy nincsenek Ady-epigonok sem. Maga az epigoni zmus, bármily sivár és kárhozatos jelenség is, mégiscsak fokmérője valamennyire a költő iránti hevületnek. Ady korszakos nagyságát nem tagadtam. A mai magyar költészet elképzelhetetlen anélkül, amivé ez a nagyság asszimilálódott. Az asszimiláció gyümölcseit élvezzük, de — minden tiszteletünk ellenére — nem eszünk gyökeret, hogy ilyen botanikai hasonlattal éljek. És nyilván József Attilában is asszimilálódott Ady — balgaság kijátszani őket egymás ellen. Ez sem állott szándékomban. Azt mondottam, s ma is mondom: József Attila közelebb áll hozzánk. Olvasom mai fiatalok verseit — meg nem jelenteket is —, és persze hogy sehol egy „adyzmus”; de hiszen — ebből is az általam említett tényre lehet következtetni: József Attila-epigonjaink is akadnak; de ami a fontos: az a magatartásbeli rokonság, eszményközösség, az igazi továbbélés, mely fiataljaink költészetében kimutatható (Földes László finom elemzése pl. kimutatta Lászlófíy Aladárnál). Ez pedig — ismét csak — nem József Attila kijátszása Ady ellen, hanem puszta tény. (1969) „JÁRKÁLJ CSAK, HALÁLRAÍTÉLT” Radnóti Miklós emlékének I Lövés csattan, - füstfelleg száll fel, sáros fiivön fekszik a holt. A fény kihunyt. Ő, ki dalolt, hiába volt körötte Bábel, ahol mindenki ölt, rabolt, hol őt is ölték és rabolták gaz és gyilkos vadállat-hordák, igen: ő hős -poéta volt: Félnie, rettegnie kellett minden perc: új kín — új gyönyör, minden perc százszor meggyötör: 15