Kicsi Antal: Tompa László. Monográfia (Bukarest, 1978)

meth László már -ban „az erdélyi líra .,ielső grádicsára“ állí­totta, s a „székely alkat költői revelálójának“ ne­vezte — pedig akkor még mindössze két kicsiny kö­tettel lépett az olvasókö­zönség elé. Igaz, később sem volt termékeny költő: az udvarhelyi magány és elszigeteltség közepette ne­hezen születtek versei, de azok később sem cáfoltak rá a kritikusi minősítésre, sőt árnyalták, elmélyítet­ték azt. Mert Tompa László költészetében nem egy táj­egység vagy egy vidéki horizont jutott csak kife­jezésre, hanem ebből ki­nőve és ezen keresztül az életében kétszer is megélt iszonyat és a fenyegetett emberség keményszavú védelme is. Udvarhely nem az elszigetelődés ele­fántcsonttornya lett szá­mára, hanem tető, ahon­nan látta és hírül adta a veszedelmet. „Mételyes, csúf korban élt, de tiszta volt“ — jellemezte magát egyik versében. Ennek a tisztaságnak a biztosítéka azonban a szülőföldjéhez és népéhez való kötöttség, felelős elkötelezettség. A magányos fenyő, a Lófü­­rösztés, a Diogenész lám­pájával nemcsak egy köl­tői magatartás jelképei, hanem a romániai magyar líra kiemelkedő darabjai is.

Next