Kicsi Antal: Tompa László. Monográfia (Bukarest, 1978)
meth László már -ban „az erdélyi líra .,ielső grádicsára“ állította, s a „székely alkat költői revelálójának“ nevezte — pedig akkor még mindössze két kicsiny kötettel lépett az olvasóközönség elé. Igaz, később sem volt termékeny költő: az udvarhelyi magány és elszigeteltség közepette nehezen születtek versei, de azok később sem cáfoltak rá a kritikusi minősítésre, sőt árnyalták, elmélyítették azt. Mert Tompa László költészetében nem egy tájegység vagy egy vidéki horizont jutott csak kifejezésre, hanem ebből kinőve és ezen keresztül az életében kétszer is megélt iszonyat és a fenyegetett emberség keményszavú védelme is. Udvarhely nem az elszigetelődés elefántcsonttornya lett számára, hanem tető, ahonnan látta és hírül adta a veszedelmet. „Mételyes, csúf korban élt, de tiszta volt“ — jellemezte magát egyik versében. Ennek a tisztaságnak a biztosítéka azonban a szülőföldjéhez és népéhez való kötöttség, felelős elkötelezettség. A magányos fenyő, a Lófürösztés, a Diogenész lámpájával nemcsak egy költői magatartás jelképei, hanem a romániai magyar líra kiemelkedő darabjai is.