László Ferenc (szerk.): Bartók-dolgozatok (Bukarest, 1974)
Demény János: "Medvetánc. A nem-zenéből értjük a zenét." Megjegyzések József Attila tanulmánytervezetének pontjaihoz
Megjegyzések József Attila tanulmánytervezetéhez 73 2. Bartók: elfelejtett zene In medias res: a költő nyomban a dolgok lényegére tapint. Bartók valóban az elfelejtett zenét hozta felszínre. (Egy zenei Atlantisz-birodalmat.) Az eurázsiai pentaton örökség népzenei feltárására, e különlegesen magyar hagyományra való utalással önmagában még nem adhatunk teljes magyarázatot erre a zenei megújhodásra. Az európai zenetörténelem egészéből kell közelíteni a kérdéshez. A századfordulón a Haydn—Mozart—Beethoven meghatározta bécsi klaszszicizmust követő különböző — zömével német — romantikus iskolák stílusa a zeneművészet további fejlődése tekintetében valóságos nyűggé vált. Egykor oly felszabadító hatású formái korlátokká váltak, az élet új problémái kívül rekedtek, a kor mondanivalóit nem fejezhették ki többé. Ezért különböző kitörési kísérletek történtek ebből a keretből, hogy a megcsontosodott formákat fellazítsák és a zene polgári, „arisztokratikus“ jellegét megszüntetve, szélesebb, demokratikusabb, tágabb emberi közösségekhez szóló alapjaira visszavezessék. E különböző kitörési kísérletek közben világossá vált, hogy a német szellem, amely kihordta magából az utolsó két évszázad műzenei termése legjavát, nem képes megújító lépésekre. Az a zeneszerző, aki Nyugaton valóban újat mondott és megnyitotta az utat a fejlődés előtt: Claude Debussy francia zeneszerző volt. Jelentősége a művészettörténet Manet-től megújhodó, evolúciós vonalába sorolja; hiszen ösztönző erőként kétségkívül ez a szuggesztív festői világkép állt mögötte; ennek jegyében találkozott a párizsi világkiállítás jávai gamelán-zenekarainak egzotikumával éppúgy, mint a francia clavecinisták (Couperin, Rameau) elfelejtett művészetével. Debussy megújító hatása óriási volt, egymaga azonban gyengének, erőtlennek bizonyult ahhoz, hogy vezéregyénisége maradjon az új évszázad ars nova mozgalmának. Ehhez erőteljes, hogy úgy mondjuk: „barbár“, az egész világ átalakításának igényével fellépő, új művelődési eszményeket, etikus tartást hordozó népnek kellett megjelennie a történelem színpadán. És itt nyomban az orosz kultúra előkészítő lépéseit kell említeni ehhez a heroikus feladathoz: Tolsztoj és Dosztojevszkij éppoly törvényszerű megjelenését, mint Voltaire és Rousseau szerepét a nagy francia forradalmat érlelő időkben, másfél száz évvel ezelőtt. És ahogy a XIX. század második felében irodalmával az orosz nép tűnik fel, Nyugat számára szinte az ismeretlenségből, ugyanígy emeli fel Mogyeszt Muszorgszkij — a zeneirodalomban elsőként — egy eddig történelmi szerepet nem játszó, elnyomott néprétegnek, a parasztságnak zenéjét, és a nyomorúságos falvak sötétségéből a világ zenei érdeklődésének gyújtópontjába állítja. Ebben a művészetben — Muszorgszkij kórusaiban, dalaiban — hangzott fel először egy eddig nem sejtett mélyebb emberség töretlen zenéje. De ki gondolta volna, hogy ez a zene, végeredményben a kelet-európai parasztnépek óriási zenei erőtartaléka, valóban megújítója lehet valaha az egész európai zenekultúrának? örököse és folytatója valamennyi művészeti formának!