László Ferenc (szerk.): Bartók-dolgozatok (Bukarest, 1974)
Demény János: "Medvetánc. A nem-zenéből értjük a zenét." Megjegyzések József Attila tanulmánytervezetének pontjaihoz
76 Demény János Disszonancia vízszintes irányban Ha azonban több dallam — egy dallam később belépő azonos vagy különféleképpen módosítható változata — fonódik egymásba (a dallami rejtett szépségek, „mondanivalók“ sokféle megvilágításának, „értelmezésének" megannyi eszköze), akkor minden kíséret-szerkesztés nélkül is, csupán az előrehaladó több dallam „vízszintes" mozgásából keletkeznek a szokottnál erősebb, váratlan disszonanciák. E vízszintes irányú mozgásból keletkező szólamütközésekből áll a Bach és Bach előtti zene — Magister Leoninusig és Perotinusig. Bartókot ez az utóbbi jellemzi. A szubjektív, romantikus századok fölé növő „új" klasszicizmus, egy bizonyos művészi univerzalitás. Egy felfelé haladó spirális vonal azonos fázisfokán. 4. Csak disszonancia által lehetséges alkotás. A konsz. £konszonanciaj nem egyéb megértett disszonanciánál A disszonancia e második felvetésében József Attila a műalkotás alapjának vallja a disszonanciát; zenemű csak ez által lehetséges. Ugyanakkor utal a disszonancia viszonylagos voltára is. A zenetörténelem folyamán minden kor más hangközöket érzett disszonánsnak és konszonánsnak. A disszonancia-érzék idők folyamán nagy átalakulásokon ment át. (Egyetlen, hosszabb ideig szóló hang elhalkulása, „kizengése“ során egymás után további hangok tűnnek elő: ezek az úgynevezett „felhangok"; észrevételük a fül érzékenységének fokmérője. A zene történetében is ez a fejlődés mutatkozik, mind több és több felhang meghallása, megszólaltatása és konszonanciaként való kezelése jelentette a haladást. A felhangsor egy része tehát megszokott, más része újdonság, bizonyos része megunt.) Más szóval: különböző kultúrákban különbözik a zenei feszültség és feloldódás hanganyaga. így egy-egy zeneszerző összhangvilágának feszültségmértéke is, ahogy zenéjének „érési ideje" lassan „pihenő órákká" alakul át (Dr. Gyulai Elemér szerint). Még az „angyali" Mozart is felkeltette korában a .maradi hallgatók ellenkezését. Zenéjét túl disszonánsnak találták. Beethovennek kellett eljönnie ahhoz, hogy Mozart ragyogó, sima, előkelő, harmonikus voltára ráébredjenek. Ha viszonylag „nyugodt" korokban is ennyire átalakulnak a zenei szépségről alkotott fogalmak, mennyire átalakulóban lehet minden ott, ahol világháborúk és világforradalom közepette az egész emberiség élete alapjaiban változik meg. (Innen érthető az is, hogy Bartók zenéje holnap másképpen fog hangzani, mint ahogy a róla szóló tegnapi irodalom tükrözi; napjainkban vált világossá, hogy e muzsika disszonancia-halmazaiból megkapóan intim, meleg „mozarti" dallamosság szól; hogy a muzsika harmónia-hangzásának állandó érzékelése a soron következő fejlemény.)