László Ferenc (szerk.): Bartók-dolgozatok (Bukarest, 1974)
Demény János: "Medvetánc. A nem-zenéből értjük a zenét." Megjegyzések József Attila tanulmánytervezetének pontjaihoz
82 Demény János végül így fejezi be tanulmányát: „ ... Bizonyos, a mi társadalmi szemléleteinkhez és várakozásainkhoz példátlanul hozzászabott ez a művészet és ez is egy nem elhanyagolható eleme annak a feltétlen rokonszenvnek, melyet Bartók muzsikája minden fiataltól és kultúrembertől elcsikar. A jól szituált hivatalnokok — a zenehivatalnokok is — bámulatos szimattal érezték meg benne a kommunista kiáltványt: ám fogják be a fülüket: ez nem az ő muzsikájuk." (Kovács eszmefuttatása a Bartók-kvartett szocialista voltáról, mint minden hevesen megragadott új gondolat, túlzó általánosításokat is tartalmaz: Bartók kontrapunktikájában nem észleli a beethoveni, regeri vertikális-akkordikus kötöttség jelenlétét, a társadalmi és zenei modell közvetlen összefüggésbe hozása pedig szükségképpen magában rejti a vulgarizálás veszélyét. Mégis: büszkék lehetünk rá, hogy akadt valaki — egy 24—25 éves zeneesztéta —, aki ezt a kamarakompozíciót keletkezése után alig néhány évre világtörténelmi távlatban értékelte.) A második lépés igazság szerint azé a Molnár Antalé, aki később — patriarcha korba érve — mint Boethius Nagy Theodorik udvarában nézi végig egy egész évszázad prolongált kataklizmasorozatát. A Waldbauer—Kerpely vonósnégyes társaság egykori brácsása, Bartók és Kodály első szerzői estjeinek élő tanúja, csakhamar a zene filozófusává nőtt, és Bartók progresszív értékelését már a forradalmak előszelétől hajtva foglalta tanulságos szavakba. A Bartók—Balázs táncjáték 1917. május 12-i bemutatója alkalmából hangoztatta, hogy Bartókban „újra egyesül, mint minden zseniben, a legmagasabb individualizálódás a legáltalánosabb tömeghatással", és kimondta, hogy „hasonló hangot próbál megütni vele egyidőben Schönberg és Stravinsky is". Bartók azonban „ ... nem kísérletezik, hanem teremt... leszűrtet és tökéletest nyújt". Nem sokkal később, már 1919-ben, a Tháliában megírta, hogy Bartók „nem paralel jelenség a mai szociális megújulással, hanem egy és ugyanaz más vetületben..." Kimondta, hogy „egy megromlott, elzülJött, kiélt, lélegzetfojtó, gondolatmegölő világ torkának szegezte öklét, aki Bartók zászlója alá állott..." És le merte írni ezt a megszívlelendő mondatot: „Nagy fanatizmusok mögött világmozgalmak készülődése áll: Bartók egymaga erősebbnek bizonyult, mint az őt kinevető egész társadalom, mert a társadalom ereje a megszokás tehetetlensége volt, míg a művész kezét a néphatalom rejtett mágnese mozgatta..." A harmadik lépést a harmincas évek elején Justus György tette meg. A Bartók-kérdéshez szólva ezt írta: „Bartók Béla művei mindég szenzációszámba mennek, akár előadják azokat — akár nem. A Bartók-zene mint kultúrprobléma ott is szerepel, ahol zenéjének kultusza alig található fel. Például Magyarországon. A Bartók-kultuszt szívességből a külföldnek engedtük át. (Ebből fakad a kultúrfölény!) A Bar tók-probléma ellenben a miénk — egyedül a miénk. Nemzeti sajátunk — ezt nem veszi el tőlünk senki. Nem is