László Ferenc (szerk.): Bartók-dolgozatok (Bukarest, 1974)
Orbán György: A Hegedűverseny és a dodekafónia
ORBÁN GYÖRGY A HEGEDŰVERSENY ÉS A DODEKAFÓNIA Századunk első felének nagy zenei hagyományából a schönberg—Webern— bergi mű gyakorolta a legmélyebb benyomást a rákövetkező nemzedék, az ötvenes-hatvanas évek avantgarde-jának zenéjére. A klasszikus kifejezésmód igen lényeges elemeivel szakító schönbergi zeneszerzéstechnika gondoskodott arról is, hogy rendszer helyett rendszert teremtsen; a dodekafónia az egyetlen a század derekán létező fogalmazásmódok közül, amely a diszciplína szintjén ugyanúgy elsajátítható, akár a számozott basszus korában való komponálás mestersége. A postweberniánus iskola az új zeneszerzéstechnika által nemcsak az alkotói útkeresés labirintusából kivezető fonalat ragadta meg, hanem a nyelvezetet is, amely a legalkalmasabbnak bizonyult az új hangzáseszmény megközelítésére: a szeriális elv kiterjesztett, majd abszolutizált formájában gördülékennyé tette azt az alkotási folyamatot, amely a kezdeti szakaszban, a tonális-funkcionális előítéletekkel birkózó elődök ösztönös törekvéseiben még az útkeresés áldozataival járt. Webern zenéje túl sokat csillantott meg az új alkotási módszer lehetőségeiből ahhoz, hogy az új avantgarde ne éppen az ő nyomában elindulva aknázza ki ezeket. A technikán kívül azonban más is átöröklődött. Azokban a sokszor megmosolygott (és nemritkán tényleg megmosolyogható) nyilatkozatokban, amelyekben az avantgarde pálcát tör a dodekafon iskolát nem, vagy csak részlegesen követő nagy kívülállók felett, lehetetlen fel nem ismerni Adorno szentenciáinak a visszhangját. Akármennyire is a logikus fejlődés eredménye ez az új zene, a periodizálásra, hangközfeszültségekre, harmonikus vonzásokra, disszonancia—konszonancia kontrasztra, motívumfejlesztésre stb. épülő hagyományt és az új zenét összekötő köldökzsinór elmetszése olyan áldozat volt, amely csak a legradikálisabb állásfoglalás eredményeként jöhetett létre. Ezért érthető, hogy a születő új körül bábáskodó teoretikusok hevesen visszautasítottak mindent, ami az új iskolán kívül maradt. A lázas útkeresés szele meglegyintette még az érinthetetlennek hitt múltat is. A brahmsi hangszerelést a neoklasszicizmussal együtt seperte a „korszerűtlenség“ ronda bugyrába. A fő célpont természetesen a második bécsi iskola kortárs nemzedéke volt, elsősorban Stravinsky és Bartók. Ami a vitatott Bartókot illeti, túl könnyű megoldás az utókor számára azzal érvelni, hogy az idő múlása amúgy is Bartók vitathatatlanságának kedvez, habár ez így igaz: Bartók zenéje egyre szorosabban simul a legnagyobb zenei szintézisek mellé. Ma már klasszikus, és jelentősége messze túlmutat a a zeneszerzőén: gondoljunk a Bartók-modellre. Ennek ellenére az általános Bartók-kép ma még nem ilyen egyöntetű. Az Adorno utáni generáció éppen