László Ferenc (szerk.): Bartók-dolgozatok (Bukarest, 1974)
Demény János: "Medvetánc. A nem-zenéből értjük a zenét." Megjegyzések József Attila tanulmánytervezetének pontjaihoz
Megjegyzések József Attila tanulmánytervezetéhez 77 5. A régi kont {konszonanciát} csak érteni vélik A „régi konszonancia" az egész klasszikus zenei hagyomány. Ez a tágabb értelemben múlttá, művészettörténetté, megértette vált zene, amelybe tehát az úgynevezett preklasszikus, romantikus és utóromantikus kategorizálások egész anyaga egybefoglalható. Egykori történelmi időszerűségüket már csak áttételesen, elemző értékelésekből halljuk kicsengeni. Például Beethovent is „csak érteni vélik". Igazán azok értették, akik Mozart zenéjére hangolt füllel először álmélkodtak el disszonanciái merészségén, óriási kontraszthatásokkal dolgozó komponálási módszerén. Ma már teljes valójában, eredeti, megrendítő hatalmában csak akkor tárulhat fel előttünk, ha bizonyos zenetörténeti tájékozódással korábbi stíluskorszakba, a mozarti világba helyezkedünk. Bartók zenéjének megértéséhez azonban — mivel klasszikussá válásának folyamata 1936-ban korántsem befejezett — nem kell hátrahelyeznünk magunkat elmúlt korokba. Bartók a jelen zenésze. Az emberiségben azonban sok a régi, az „új" érvényesülését akadályozó tradicionális ballaszt, a megemésztetlen múlt, a feldolgozatlan, helyére nem tett hagyomány; a magyarságra is — Bartók népére is — áll, hogy érzelmi-értelmi életével elmúlt korokhoz kötődik, nem tud kilépni belőlük. Sokan nem is akarnak kilépni belőlük. Azokban a kevesekben azonban, akikben a megújhodás szenvedélyes vágya él, örömteljes visszhangot ébreszt Bartók zenéje, frissítő acélfürdőként zubognak rájuk metsző disszonanciái. Nem kétséges, József Attilára — a forradalmár költőre — így hatott ez a zene. 6. A botfülűnek ezért minden disz. {disszonancia} s egyben konsz. {konszonancia}, mert nem tudja a díszt {disszonanciát} fölfogni Ez a negyedik visszatérés a disszonancia-problémához egyúttal energikus visszakanyarodás is a tanulmányvázlat kiindulópontjához, a zeneértőkkel való vitához. Aki nem érti a disszonanciát, nem értheti a konszonanciát sem. Aki nem érti Bartókot, a jelent, ugyan hogyan értheti a zenei hagyományt? Ehhez a gondolathoz tér vissza József Attila tanulmány vázlatának 11. pontja is; ott már konkrétan Bach nevéhez kapcsolódva foglalja össze eszmemenetét. Most azonban inkább hitvitázó tollal érvel: a disszonanciák felfogására való képtelenséget botfülűség gyanánt marasztalja el. Nem annyira a zenei ballás korlátoltságát korholja — hiszen ez vagy megvan, vagy nincs meg, bizonyos életkoron túl nehezen fejleszthető. Inkább azokat a kortárs, egészen jó hallással rendelkező zeneértőket ostorozza, akik