László Ferenc (szerk.): Bartók-dolgozatok (Bukarest, 1974)
Demény János: "Medvetánc. A nem-zenéből értjük a zenét." Megjegyzések József Attila tanulmánytervezetének pontjaihoz
Megjegyzések József Attila tanulmány tervezetéhez 83 veszi! Ha ott a kultusz — itt a probléma. Mily megható párhuzam! Az ellentétek egysége — mondhatnám. De ezt elvégre bizonyítani kellene és kinek bizonyítsam? Jobbról is, balról is, felülről is, alulról is, már oly szépen elkönyvelték Bartókot. Jobbról tudatosan mondtak le róla, balról tudatlanságból — egyre megy. Valójában ma nagyon kevesen vannak, akik a kérdésre adott nyílt válaszadás tényével szemben, nyíltan vállalni mernék a válasz konzekvenciáit. Bartók ma a gátlásokkal teli magyar zenei közélet gondosan titkolt komplexuma... A művészi ösztönző erő végeredményben szociális gyökerű. Ezt Guyau mondja és Bartók komolyan veszi. De komolyan veszik az osztálykarakter integritása felett féltékenyen őrködő zenei hivatalosak is — csak ellenkező előjellel. Bartókot ott nem ismerik félre. Sőt fölismerik s ezért magukénak el nem ösmerhetik. »A zenehallgatás nem paszszív folyamat« — írja egy helyütt Molnár Antal —, az akarat uralkodik a műben jelentkező fizikai jelenségek fölött. Ellenkező irányú zenei kultúrtendenciába foglalt akarati elemek ütköznek meg ma a Bartók-kérdésben." József Attila tanulmányvázlatának utolsó pontjaihoz — úgy véljük — ezek az előtörténet legfontosabb fejezetcímei. Hogyan hangzottak volna, ha ő írja meg? Nem tudjuk. A sűrű légnyomást azonban az elődök néhány idevágó gondolata — reméljük — jól érzékelteti. József Attilának vázlatként odavetett néhány sora Marxról — Bartókról tervezett tanulmányában — kötelező érvénnyel maradt az utókorra; a költő jogosultan szabad megfogalmazásában: egy osztálytalan társadalomra, amelynek megérzését („megérzésének lehetőségét és szükségét“) osztályharcokban viharos korszakunk felismerése nyújtja nekünk. Hegel neve e koncepcióban Marx neve mellett méltán szerepel, azzal az alapgondolatával, hogy „a világot nem mint kész dolgok összességét, hanem mint folyamatok összességét kell felfogni...“ Amikor a zenetörténelmet Molnár Antal zeneszociológiai írásaiban Palestrinától Debussyig, sőt Ockeghemtől Bartókig egyetlen folyamatként tanultuk meg látni, Hegel tanításának legtisztább értelmét ragadtuk meg a zene történetében. Annál problematikusabb az utolsó pontban Freud nevének felvetése. „Ambivalencia, biszekszualitás“: a tanulmánytervezet e freudista fogalmakkal mai szemmel nézve valóban „disszonáns“ akkordokkal zárul. József Attila ezúttal feltehetőleg az ellentétes lelki jelenségek összetartozandóságát emelte volna ki. Tudjuk: az érzelmi és akarati megnyilvánulások csak ritkán teljesen egyértelműek, többnyire velük rezeg az ellentétes irányú érzelem, illetőleg akarat (szeretettel a gyűlölet, félelemmel a kíváncsiság, vággyal a tiltakozás). Bartók disszonanciáit a költő valószínűleg a freudi ambivalenciával akarta rokonítani. Mert ezek a disszonanciák valóban úgy tűnnek néha, mintha az emberi élet mély ellentmondásosságának lennének lenyűgöző jelképei.