Márki Zoltán: A kertben szerda van. Versek (Bukarest, 1981)
A MINDENSÉG MÁSODIK CSÓKJA A vers a mindenség második csókja és még nagyobb szerelem. Hogy övé lehessek, örökre le kellett mondanom az élet nyugalmáról. Mert sohasem hódíthatom meg egészen. Valahol titka rejlik, valamit a jövendővel közöl, aki szintén én vagyok. Kiismerhetetlen, nyílt, mohó, szelíd természetéhez — mint tavaszhoz fehérlő ág — hűséges a szó. Más kérdés, ha ő is hozzá. Mert képtelenség akár megsejteni is, ki kérésének enged, kit kedvel igazán, nem un-e engem, mivel oly soká maradtunk együtt. Egyegy sora, szökevény szakasza kikivillan a világra, ilyenkor úgy érzem, ragaszkodik tünékeny-törékeny valómhoz. De leikébe fogad-e egyszer földi és földöntúli létében úgy, mint én őt? A vers a mindenség második csókja és még nagyob szerelem. Vallomás, hangulatok — követelődző tömegeim! — a fűk, a fák, a csírák szívhangjait hallhatva hallgatnák vélem végig, halálig. De hiszen — ahogy mondani szokás - a költő mást sem ír, mint következő önmagát. Míg az évek jönnek-mennek, évtizedek múlnak-telnek, szegény fejem, eleget változom úgyis. Okosabb leszek vagy szomorúbb, egyre megy, a fontos, hogy - gyönyörű áttetszés - emlékezem a gyermekkor körtefáira, a Nap meg a csillagok mozgásával egyesült időre, amikor még nem tudtam, költemény is lélegzik a szédülékeny körforgásban. A bűvös kert azt a kisfiút kezdte írni, és írja azóta megszakítatlanul a zöld szemű csodálkozást ízekben, párákban, zenékkel, óráról órára, szerdától szerdáig. Márki Zoltán