Márki Zoltán: Minden egyszerre kezdődött. Versek és átmenetek 1960-1975 (Bukarest, 1976)

Voltaképpen nincs is szülőföld. Megrögzött szokása szerint szétosztotta magát. A táj, mely emlékeznék reám, elfelejtette a múltat, a ház, kinek szeme rám nyílt, átnéz fölöttem, a park tüntetőén félre­vonul, amikor megjelenek. A kertet is kerestem, de nem találtam meg benne Ómamát, árnyak nőtték be alakját, a kiskapát, kendőjét. Ótata is csak a saját sorsával törő­dik már az erzsébetvárosi temetőben, édesapám... ő is visszatért a növékeny hallgatásba. De reggeleimhez látogatóba jár a föltámadás. Gyermekkorom tekintete. Tekintetem gyermekkora. Kocsiút poroz utánam. Újmosnicáig félrehúzódnak a be­tonról a gépkocsik, motorbiciklik, s szekerek hullatják a csikorgást. Csak éppen le kell hajolnom a kék patkónyo­mokért. A dörejeket, a füstöt és a léglökéses hangcsavart kétoldalt félrelökik a szelíd és indulatos lucernák, búza­szálak, kukoricaszálak. Egy nyúl derékszögben méri az ala­csony sorsú füveket a legelőn. Guggon ül egy kunhalom. Sorba állnak a vérzékeny, útszéli eperfák, a szedresekbe belekap a szolgálatos napfény. Melege van a Temes tölté­sen a szélnek. Bőrig vetkőzik a nyár. És egyenletes az idő körös-körül. Voltaképpen nincs is szülőföld. Csak érzi magát mindenütt.

Next