Markó Béla: Az örök halasztás. Versek (Bukarest, 1982)
Mit tud, mit tudhat a költői — „idönatározok és módhatározók kínlódásában, égő mondatok között“ vajon belát, beíathat-e a vershelyzette merevült látvány magéi bátorsága van-e hozzá, vállalja-e a látvány felbontásának ódiumát, bemerészkedvén az idő fogaskerekei közé — vagy „tegnapra halaszt minden magyarázatot", mintegy távol maradva, kirekesztve magát a látvány jelenéből? Markó Béla nem tartozik a szenvtelen megfigyelők, sem a megrögzött mozdulatlanok közé; költészetének, úgy lehet, mára már egyetlen tárgya van: a kívülről oly moccanatlannak s egységesnek tetsző iátvány lebontása és értelmezése, lársául szegődvén, a kontextus rései, repedései mentén bejuthatunk a kéreg mögé, egy valószerűtlen, mert alig sejtett világba, ahol — döbbenettel kell látnunk — furcsa, szinte már nem is emberre szabott élet zajlik, ü ily módon, betekintve ennek az új, különös világnak a belső mozgásába, femes fortyogásába, törvényeibe talán, beleláthatunk a helyzettel, a vershetyzette! azonos látvány holnapi, holnaputáni arcába is — s onnan, az eljövendőnek abból az elemi tudásából értőbben, erővonalaiban pontosabban ítélhetjük meg a szinte változhatatlannak tűnő, ám lassan mégiscsak holnapba forduló jelent is.