Markó Béla: Az örök halasztás. Versek (Bukarest, 1982)

Mit tud, mit tudhat a köl­tői — „idönatározok és módhatározók kínlódásá­ban, égő mondatok között“ vajon belát, beíathat-e a vershelyzette merevült lát­vány magéi bátorsága van-e hozzá, vállalja-e a látvány felbontásának ódiu­mát, bemerészkedvén az idő fogaskerekei közé — vagy „tegnapra halaszt minden magyarázatot", mintegy távol maradva, ki­rekesztve magát a látvány jelenéből? Markó Béla nem tartozik a szenvtelen megfigyelők, sem a megrögzött mozdulatla­nok közé; költészetének, úgy lehet, mára már egyet­len tárgya van: a kívülről oly moccanatlannak s egy­ségesnek tetsző iátvány le­bontása és értelmezése, lársául szegődvén, a kon­textus rései, repedései men­tén bejuthatunk a kéreg mögé, egy valószerűtlen, mert alig sejtett világba, ahol — döbbenettel kell látnunk — furcsa, szinte már nem is emberre sza­bott élet zajlik, ü ily módon, betekintve en­nek az új, különös világnak a belső mozgásába, femes fortyogásába, törvényeibe talán, beleláthatunk a helyzettel, a vershetyzette! azonos látvány holnapi, holnaputáni arcába is — s onnan, az eljövendőnek ab­ból az elemi tudásából ér­tőbben, erővonalaiban pon­tosabban ítélhetjük meg a szinte változhatatlannak tű­nő, ám lassan mégiscsak holnapba forduló jelent is.

Next