Markó Béla: Égő évek. Versek (Bukarest, 1989)
Amikor Markó Béla játszik, nem rest, nem átallja leírni ama szavakat, hogy fia malac-fület rág és boldog, ő is az, mert szeretné, ha megcsalnák: jön, megy a vidékeken, töpreng, bátor viszonyban van Pegazusával. És valljuk be, mi így szeretjük az alanyi költőt, ő mondja el nekünk, hogy kinek az arcán ütközik ki a természet borostája. Beszédével elveti a hallgatást, valamint hallgatásával felfedi a beszédet, jön-megy a teremtett és elviselt természetben, felnéz a verebek, vakolat, a pókok közül, vigyáz a kedv rendjére és igazára, teszi a férfi, a szeretők és a gyermekek korát. Képzeletében és éjszakáiban muzsikálnak a könyvek, látványának kontrasztjaiban rajzolódnak ki a könnyek — rókák, valami nyulak, verebek, szüzek között halad varázsceruzájával.