Marosi Ildikó: Közelképek. Húsz romániai magyar író (Bukarest, 1974)
Ma is kezdő írónak érzem magam! (Franyó Zoltán)
— Ügy tudjuk, hogy már 1906 óta fordított külföldi költőket. Eleinte a németekkel kezdte? — Nem. Már akkor a franciákat éreztem a legközelebb magamhoz. Kezdetben Verlaine, Rimbaud verseiből fordítottam, és már akkoriban Baudelaire-t is, korábban, mint Tóth Árpád, Babits, és sokkal korábban, mint Szabó Lőrinc. Előttem csak Kosztolányinak jelent meg néhány Baudelaire-verse a Magyar Szemlében. Magas színvonalú szépirodalmi folyóiratban jelentek meg az én első eredeti verseim, de a Juhász Gyuláé és Dutka Ákosé is. Meg kell jegyeznem, hogy kötetben is az én Baudelaire-fordításaim jelentek meg két évvel korábban — 1921 áprilisában — a Kende Ferenc által Bécsben vezetett Hellas Verlag kiadásában, ahol Babits Erato című versantológiája is napvilágot látott. Viszont a Babits — Tóth Árpád — Szabó Lőrinc triász Baudelaire-kötetét 1923-ban adta ki először Révai Budapesten. Persze a francia költők után elég hamar osztrák és német költőket is fordítottam; legkorábban Hugo von Hofmannstahl, Richard Dehmel és Rainer Maria Rilke verseit. — Mit talál a legjelentékenyebbnek a fordításaiból? Vagy változtassunk a kérdésen: mi okozott a legnagyobb örömet műfordítói munkájában? — A szép vers. Az általam megközelíthető nyelveken, de legfontosabb, hogy tehetséges és eredeti alkotás legyen. Fordításon természetesen én azt értem, hogy lehetőleg ne nyersfordítás alapján, hanem eredetiből közvetítsem a művet, mert minden másfajta fordítás kisebb-nagyobb mértékben torzít. Arra a kérdésre azonban, hogy mit fordítottam a legtöbb kedvvel, nem tudok egyetlen címmel válaszolni. Hiszen közel hetvenesztendős tevékenységről van szó, ezalatt magában a költészetben is jó egynéhány stílusforradalom játszódott le, új tehetségek bukkantak fel, vagy a régiek közül némelyek feltűnően kiérlelődtek, új arculatot mutattak, válságokon estek át — de amit elsősorban kellett volna említenem: az én szubjektív viszonyom szerint egyik vagy másik régebbi kedvencemet — pozitív vagy negatív értelemben — egészen másképp értékeltem, mint azelőtt. Elsősorban magyar és román költőket fordítottam németre, körülbelül 1922 óta Ady Endrét, tőle mintegy 150 válogatott költeményt; ezek 1965-ben Blut und Gold címmel jelentek meg, és ugyancsak 1922 óta Eminescu, Blaga, Arghezi verseit, majd folytatólag egy félévszázad óta párhuzamosan magyarra és németre több mint 100 román poétát. A bécsi Bergland Verlag három év előtt hozta ki és terjesztette Ausztriában, a Német Szövetségi Köztársaságban és Svájcban a Rumänische Lyrik című vaskos antológiámat, az elsőt, aminek alapján az ottani olvasók némileg megismerhették az utolsó évszázad román költészetét Alecsandritól és Eminescutól egészen a mai fiatalokig. A frankfurti China-Institut, melynek 1938 óta tagja vagyok, 1940-ben gazdag sorozatot adott ki a legrégibb klasszikus kínai költőkből készült metrikus fordításaimból. Petőfi utolsó éveiben írt 40 legszebb versének német fordítása, a Kriterion kiadásában hamarosan meg is jelenik. Egy nyugat-németországi nagy kiadóvállalat jelenteti meg jövőre száz magyar költő körülbelül négyszáz válogatott versét teljes egészében az én német fordításomban, az első világháború utáni évektől a legutolsó időkben feltűnt fiatal lírikusokig. És még ez sem minden. Nemsokára befejezem 18—20 romániai magyar költő német antológiáját is, mintegy párjaként a hazai német költők magyar fordításának, mert már évtizedek óta a műfordításnak nemcsak esztétikai, hanem politikai fontosságát is szem előtt tartom: a népeket költészetükön keresztül megismertetni egymással és baráti kapcsolatba hozni. — Nem mondaná el, hogyan történt, amikor lefordította József Attila Thomas Mann üdvözlése című versét németre? 23