Marosi Ildikó: Közelképek. Húsz romániai magyar író (Bukarest, 1974)
Ma is kezdő írónak érzem magam! (Franyó Zoltán)
— Sajnos József Attilát személyesen nem ismertem. Nem ismerhettem, mert nem mehettem Pestre, Horthy-Magyarországon köröztek a 19-es forradalomban való tevékenységem miatt. Mégis egy délután felhívott telefonon a budapesti Szép Szó szerkesztőségéből. Azt mondta: „Itt József Attila beszél. írtam egy verset Thomas Mannhoz, aki tegnap érkezett ide és ennek a versnek az írót üdvözlő estélyen való előadását a politikai rendőrség nem engedélyezte. Viszont én nagyon szeretném, hogy Thomas Mann megismerje. Van-e lehetőség arra, hogy Zoltán bátyám egy nap és egy éjszaka lefordítsa? Mert én már postára tettem a verset." Csakugyan meg is kaptam, le is fordítottam és a temesvári bank egyik főtisztviselője, aki éppen Pestre utazott, felvitte és átadta. A Szép Szóban jelent meg. — Most is ugyanúgy, abban a változatban közük, ahogy akkor lefordította? — Pontosan. Később aztán több versét is lefordítottam József Attilának. — Hogy tud lépést tartani a mai költészeti világterméssel? — Nagyon egyszerűen. 37 újság és folyóirat jár nekem. A legfontosabb magyar, román és német nyelvű hazai kiadványok mellett egy tucatnyi francia, angol, olasz és amerikai is. De mondhatom, a fiatalok jobban érdekelnek, mint a beérkezettek. — A saját költészete hol maradt le az évek során? — Biztos ön abban, hogy lemaradt? — De hát évek óta nem publikált saját verseket... — Nem. De a jövő esztendőre előkészítek abból a több mint 500 versből, amit írtam és írok: ötvenet. így határoztam. Ezenkívül van egy több mint 2000 oldalas naplóm. A harmincas években kezdtem írni. Sajnos, az utóbbi három esztendő alatt már nem jutottam hozzá a folytatásához. Ebben benne lesznek a különböző sorsfordulóim, sikereim, válságaim, az álarcos fűrész- és fúrómesterek többször is megismétlődött sikátori döfései és sok minden. Valamelyik külföldi kitüntetésem hírére egy kolozsvári barátom ezt a furcsa kérdést szegezte nekem: „Vajon nem a külföldi irodalmi sikereidnek köszönheted-e, Zoltán bátyám, hogy jó néhány írótársad irigykedik reád?" A fejemhez kaptam: mit irigyelnek? mért irigyelnek? Nem tülekedtem, hogy holtig érvényes életbiztosítási kötvényt szerezzek, a lázas helyezkedés vásári nyüzsgésében állást, címet, szinekúrát kapjak! Vagy azt irigylik-e, hogy közel hetven év óta töretlenül dolgozom, hogy még élni merek, tehát nem lehet engem mint „szenilist" a hamarosan eltakarítandók közé taszítani? Ügy érzem, inkább nekem volna okom szánakozni a sima, de szűk életűek elégedettsége fölött. — Engedje meg, hogy interjúm végén megkérdezzem: változatos életéből milyen tanulságokat vont le? — Minél gyorsabb ütemben öregít a természet, annál sürgetőbbnek érzem, hogy megcsináljam sorsom imaginárius mérlegét. Noha az én koromban az írót már „kész“-nek, „érett"-nek szokás nevezni, én még mindig elég távol vagyok ettől. Talán még számíthatok néhány meglepetésre, van néhány titkolt tervem, megírandó emlékem, koncepcióm, vallomásom. Ezért hárítom el magamtól morcosán a „beérkezett író“ rokkantszagú epitetonját: — nem engem illet! fin ma is kezdő írónak érzem magam, aki mindennap vagy minden éjszaka elölről kezdem élni az általam művészi csodává átgyúrandó piszkos, ragyogó, áldozatos, csalárd, csábító, varázslatos, komisz, véres és mégis gyönyörű életet — az én százszoros életemet!