Marosi Ildikó: Közelképek. Húsz romániai magyar író (Bukarest, 1974)
Ez nem korallsziget (Méliusz József)
társait magázta, talán egyfajta konspirativ reflexből is. A fogságból való hazatérése utáni első találkozásunkon tegezett először. Szóval pont fél egykor megjelent Bánffy, hajlott háttal, kézirat-köteggel a hóna alatt. Messziről nyújtja a kezét. Gaál feláll, megkerüli az íróasztalt, s ő is kezet nyújt: „Szervusz, kérlek alássan, mivel lehetünk szolgálatodra?" A válasz: „Szervusz, Gábor. Kéziratot hoztam neked." Ezzel a kézfogással egy új irodalomtörténeti korszak kezdődött. Egy új szemlélet. Ezután jelentette meg Gaál a Józsa Béla Athenaeum kiadásában Bánffy Bűvös éjszaka című kitűnő regényét. — De visszatérve az irodalomtörténetre, a végletekre s főleg a kategóriákra, Kántorékat gyorsan utoléri majd az önrevízió szükségessége, mint ahogy az egész Forrás-nemzedékről kialakított szemléletüket is. Ök ugyan nem tartoznak az önmarcangoló nemzedékhez, amelyben a történelem sírja el magát, de rámenősségük ellenére is el kell majd jutniok egy tanulsághoz. Nevezetesen: minden abszolutizálás végső értelemben mindig megbosszulja magát, de legalábbis feloldódásra van ítélve. Anélkül, hogy felelősségre vonásnak szánnánk, nem lehet elfelejtenünk, hogy a magyar irodalomnak a Lukács Györgyé mellett van egy József Attila-i esztétikai rendszere is. Tehát, a sajnos „elkoptatott" hegeli felfogás, amelyben az állandóról és változóról van szó, úgy hiszem, mégiscsak rendet teremt a viszonylagosságok között. És itt nemcsak a kétségbevonásokról van szó. A viszonyulásokról, amiket számtalan oldalról vehetünk szemügyre. Nincs végleges rendszer, az értékek változóak — a szempontok szerint. Én egy Csehiféle irodalomtörténetet is el tudok képzelni ami más lenne, mint ez a mostani, amelynek valójában nincs is konzekvens értékrendje. De el tudok képzelni egy Balogh Edgár-félét is, amelynek újra csak más értékrendje lenne, mint a Csehi Gyula feltételezett irodalomtörténetének. Én a Csehi elképzelte irodalomtörténetben bíznék meg, mert dialektikus és marxista lenne, s mert éppen a József Attila-i szemléletrendszert képviselné, vagyis az állandók és változók viszonya állana a középpontjában. Mindez persze tárgytalan, ha a Kántor—Láng munkája nem irodalomtörténet. — Említette, hogy védte a Kántor—Láng-könyvet, tehát ha jól értettem, végső soron mégiscsak hasznosnak tartja a megjelentetését. — Természetesen. De fenntartásokkal. Mindenekelőtt, akár így akarjuk, akár másképp: van végre egy irodalomtörténetünk. Ez rendkívül fontos és pozitív tény. De szerzőinél sok minden keveredik. Először: egy generációs lázadás tabula rasa-teremtése, egy generációs domináció instaurálásának a kísérlete az értékrend-teremtéssel. Ez természetes: minden nemzedék a „hatalom" illúziója felé tör. Másodszor: szemléletüket nem az egész megragadására való törekvés határozza meg, és ezen belül az ellentétek dialektikus vizsgálata, mert hiszen mindjárt a könyv elején van egy passzus, ahol ki is jelentik, hogy az érték és mérték a Tamási—Kacsó—Szentimrei-féle vonulat, ami persze irodalmunk történetében csak az egyik vonulat. Ezt ők abszolutizálják, s így akarva, akaratlanul a Féja-féle koncepciót folytatják. Harmadszor, s ez a könyv reális ereje: a dogmatizmus felszámolása. Igen ám, csakhogy a dogmatizmus megítélésében mindig döntően esik latba, hogy milyen nézőpontból számoljuk fel. Hihető-e, hogy a mi irodalmunk dogmatizmusának problémái helyesen közelíthetők meg akár abból a szempontból, amely az úgynevezett Forrás-nemzedéket kiindulópontjának deklarálja, akár pedig abból a szempontból, amely a Tamási—Kacsó—Szentimrei-képletet abszolút mértékké teszi meg? De ugyanakkor ne feledjük, a Forrás-nemzedék is sok tekintetben sérült tudatú nemzedék, csupa ellentmondás maga is. És ha lehetséges egy Tamási—Kacsó—Szentimrei központú szemlélet, ki tagadná, hogy 87