Marosi Ildikó: Közelképek. Húsz romániai magyar író (Bukarest, 1974)
Ez nem korallsziget (Méliusz József)
lehetséges mondjuk egy Bánffy—Reményik—Aprily—Tompa, egy Tabéry—Karácsony—Molter, vagy épp egy Nagy István—Salamon Ernő központú irodalomtörténet. Gaált is megemlítem, ő a Lukács és József Attila szemléletéhez a legközelebbi, ez pedig ebben a pillanatban, legalábbis látszatra, a legidegenebb nálunk. — Illés Endre írta nemrégiben, hogy a kortárs irodalom korallszigetek módjára is növekszik, egy ideig a tenger felszíne alatt, szinte láthatatlanul. A sok összekapcsoló írás azonban végül is, sokszor váratlanul — tartalmilag, művészileg fontos, jelentős életművé magasodhatik. Ezt ma már mindenkinek meg kell látnia, még a kétkedőknek s a türelmetleneknek is. Az ön életművére utalok. —• Okos megfigyelés. Nagyon szeretem Illés Endrét... Én tulajdonképpen hosszú ideig nem is számítottam az irodalomban. Furcsa és szomorú dolog. Emberi és természetes dolog. Ahogy mondta: nem ismertek el írónak. Amiben persze nekem is bizonyára megvolt a szerepem. Csak miután az írószövetség alelnöke lettem, amit nem akartam, azóta „számítok" írónak. Vagy amióta a Magyar Nemzetiségi Dolgozók tanácsának alelnökévé kiválasztottak, amit elhárítani a végletekig megkíséreltem... Annyi lélektani degradálódásnak voltam tanúja! A „társadalmi szerep“ nem egy íróban keltette a „hatalom" illúzióját, és változtatott meg, deformált jellemeket, írói személyiségeket, és épp mert szerepük következtében megváltozott irányukban az élő irodalom optikája, magatartása. A kritikáról nem is szólva. Nevezzük ezt a szociológiai folyamatot rögtönözve: önműködő és öntörvényű manipulációnak. Micsoda tragikomikus látvány volt az, amikor egy ilyen kis kupacon, amilyen ez a mi kis irodalmunk, valakinek az az illúziója támadt, hogy a vezetésben részt venni, felelősséget viselni: „hatalom". A példák elszomorítottak. Tulajdonképpen féltem, hogy olyan szituációkba keveredhetem, amelyekben feltételezhető rólam, hogy én is efféle erkölcsi deformáció áldozatává váltam, ami nemcsak az ellenszenvet, de az opportunizmust is kiválthatja azokból, akik a „funkciót" szintén illúziósan „hatalomnak" vélik. Ha meg az írói „protokoll-listáról" hallok, felszisszenek és szégyellem magam. De én ilyen külső körülmények következtében lettem író. Ez mulattatott és gyanakvóvá tett, bár tudom, hogy végül is sok barátom nem opportunizmusból írta le, hogy „író" vagyok. Tőlük eltekintve tehát, nem azért érkeztem „írói pályám csúcsára", mert valóban író vagyok. Tehát tulajdonképpen még mindig nem vagyok „író“. Mire a maga kérdései és az én feleleteim megjelennek, már nem leszek „funkcióban", mert írni akarok, akár „író" vagyok, akár író. — Visszatérek; a korallok a tenger színe fölé emelkednek: egyszerre mégiscsak elborítja az írások tenyészetét a legdúsabb fauna és flóra ... — Valahogy így. Aztán meg én nagyon nehezen is dolgozom. Az én íróvá válásom... Tudom, az Aréna, a Város a ködben — harminc évvel ezelőtt írtam! —, Az illúziók kávéháza — ezek jó könyvek. De azt is tudom, ezt így kimondanom már a rátartiság- vagy a bíúság-része a dolognak... Viszont ezen alul nem adhatom... Ügyszólván mindent pánikban írok, mert ezeken a könyveken alul nem lehet adnom. Persze ne értsen félre, nem úgy fogom fel a könyveim szerepét, mintha valamilyen versenyben, valamiféle „elsőség" után loholnék. Nagyon sok író viszonyul úgy a saját könyvéhez és a világhoz, hogy az övé a legjobb. Bennem ilyen alacsonyabbrendűségi érzést kompenzáló hiúsági indulat nincs. Annál kevésbé, mert az előbb beszéltem a viszonylagosságokról: minden könyv egy külön világ és csak önmagában mérhető. E tekintetben, látja, a Kántor — Láng-féle irodalomtörténet ugyanúgy remekelt, mint ahogyan más helyeken vétett. Látja, a Sütő könyve, az Anyám könnyű álmot ígér például 70 000 példányban 88