Marosi Ildikó: Közelképek. Húsz romániai magyar író (Bukarest, 1974)
Ez nem korallsziget (Méliusz József)
jektíve idegen, de a kelet-európai nemzeti kultúrákat kitevő tényezők, a fejlődésrendszerek szubjektív valósága szerint az. Brecht a magas fejlettségű ipar proletariátusának és a hozzá húzó intellektuális nonkorformizmusnak volt zseniális írója. Olyanféle „népi" irodalom, mint itt a Duna-medencében, viszont a magas ipari fejlettségű Nyugat-Európában elképzelhetetlen. Remélem, nem hisz oly tökkelütöttnek, hogy Petőfihez hasonlítom magam, de Brecht a huszadik század egy korszakának a törpe Béranger-nál ezerszer nagyobb inspirátora. Nélküle a becketti tér sem jött volna létre, Páskándi abszurdoidjai sem. Amit Kántorék nem vesznek észre: hogy annak idején a munkásosztálynak a kultúráról alkotott felfogása — Brecht—Béranger-t beolvasztva, vagy ettől eltekintve, mélyen nemzeti volt. Van József Attilának egy korszaka, amely Brechttel érintkezik. Ezért talán „nem eléggé" nemzeti? Látja, újra relativizálunk. Nem tudom, elég világos-e mindez így, rögtönözve? ... — Folytassa. — Gondolom, ha valamit tanulnánk a történelemből, de legalább mi marxisták ha megtanulhattuk volna, hogy mindig az „egészet", mindig reális ellentmondásaiban fogjuk fel, megértenénk a pluralizmus objektív törvényszerűségét is. Azt hiszem, amikor én Sütőt művészi koncepciójától alapvetően eltérő felfogásommal és nem ennek ellenére a legmagasabb polcra helyezem — ez a pluralizmus. Ennek semmi köze ahhoz, hogy Sötő az avantgarde-ot, illetve Brechtet elveti, és ezzel engem is. Ki kellene vizsgálni: mi a konkrét történelmi és társadalmi oka annak, hogy az irodalomról alkotott különböző felfogásaink ellentmondanak egymásnak, hogy ebben az ellentmondásban tartoznak össze. — Miért érezte szükségesnek felvetni az idegenség kérdését? — Bennem sohasem merült fel kétség nemzeti egzisztenciámat illetően, s nemegyszer épp ezen a síkon tették kérdésessé jogomat a nemzeti létezésre, azonosságra, szerepemet, író voltomat; ekkor lett nyilvánvaló számomra, hogy tulajdonképpen egy faji szemlélettel találom magam szemben. Amivel én nem azért nem tudom magam azonosítani, mert más vérségi beütések vannak bennem, hanem azért nem, mert mindenféle faji szemlélet reakciós, embertelen, antihumánus. A nem „mélymagyar" Petőfi, népiségünk szülőatyja, éppúgy ostorozta ezt az antihumánumot, mint az évezredes magyar származású Ady vagy József Attila, a szintén nem „gyökeres" magyar. Miért volt idegen Gaál, noha „tiszta" magyar? A szelleme miatt. Ezekkel a szemléletekkel, amióta a józan eszem tudom, mindig, mindenütt gátlás nélkül szembeszálltam. S mulatva csodáltam azokat az íróbarátaimat, akik más vérségi beütésüket, freudi módon, úgy kompenzálták, hogy akár más címszók alatt is, de az antihumánus fajiságot képviselni tudták. — Ez már, azt hiszem, stílus kérdése is. — Igen. Ha azt mondom, hogy „stílus": visszaugrunk a maga eredeti kérdéséhez is, mert hiszen mindaz, ami a „mű" összefoglaló cím alatt történt, az nem egyéb, mint a stílus kérdése és történése, ami alatt én nemcsak a grammatikai stílust értem, de ugyanakkor a nehezebben megfogható, benső „irályt" is. Az írói, emberi, társadalmi magatartás összegezett stílusát, egy szintézist, ami minden írónál egyedüli: a személyisége. £s ha egyszer valaki ezt az én relatív értékű vagy kérdéses, tehát nem is fontos életművemet megvizsgálná — nem hiszem, hogy érdemes —, nyilvánvalóan itt, ezen az úton fedezhetné fel a reális bukásokat és a viszonylagos győzelmeket is, amiket elviselnem volt e földön emberi dolgom. — Meg nem jelent művei? 92