Marosi Ildikó (szerk.): Tessitori Nóra művészete. Cikkek, versek, elbeszélések, levelek (Bukarest, 1986)
Az előadóművészét örök dilemmája, hogy pillanathoz kötött, s még a hangrögzítés legmodernebb technikai eszközei is adósak maradnak valamivel, amit csak a művész és hallgatósága közvetlen találkozását az előadóterem éteren túli rezgéseiben átélők nyerhetnek ajándékul. De ha mindez így van, vajon milyen esélye lehet annak, ha egy kötetbe összegyűjtve, az írott és nyomtatott szó lemeznél, hangszalagnál sokszorta tökéletlenebb eszközével próbálunk segítségére jönni a mai olvasónak abban, hogy megérezzen valamit sok évtizeddel ezelőtti előadóestek forró hangulatából — esetleg épp azt, ami a lemezen, hangszalagon is elveszett volna. Akik ebben a kötetben Tessitori Nóra művészetéről vallanak, kortársai, művészetének megajándékozottjai voltak. Ott ülhettek az első világháború utolsó éveitől kezdve azokban a termekben, amelyeknek pódiumán „a vers apostola" — ahogy őt Áprily Lajos nevezte — közvetítette a botránkoztatónak számító