Méliusz József: A barátság kávéháza. Tegnap (Bukarest, 1988)
Elégikus vers a hazatérésről
Eugen Jebeleanu 19» Álltam párás szemekkel, mozdulatlan, boldog kettőtök között. Kint a napban, amint lángolt a város és a kert fölött, gyermekeitek víg kacajjal felsikongtak. Értük élni, ez is majdnem elég. E percekben, karotokban dobbantott először szíven a forró gondolat, hogy nem veszítém el az otthonom ... S elébem tetted mind a könyveket, Bălcescudat és József Attilád, s a híreket elébem tártad perc alatt, mindet, mi szép, s a gondokat. Feleséged megmutatta festményét: Ruszlán, mint vágja Ludmillát. A nyári szélben susogva lebegtek a verandán a glicíniák... Tányért rakott az asztalra asszonyod, és bort és kenyeret. És ahogy beragyogott mindent két szemének fénye, úgy éreztem, itt és most a vándor végre megpihenhet. Aztán megajándékoztál. „Ha kell — mondtad —, ott van, vegyél papírt és ceruzát, tiéd.“ Csend lett bennem. Oly mérhetetlen csend, hogy zengett belé a világ, a kor, a múlt, az ifjúság, minden, mi igaz, jó és emberi. Melegített a zsongó csend, akár a frissen fogant láz. „De nem álom-e mindez — kérdeztem —, valóság?“ És te csak mosolyogtál, a költő mosolya ez — gondoltam —, az egész világ. Igen, hát hazatértem én, a meddő barangoló, kiben a vers patakja annyi éve már, hogy elapadt, és most, e gyengéd percben suttogom az ijedt, félénk léptű* szavakat: Lüktess csak, vér, vágtass félelem nélkül gyengült falú ereimben! Mintha soha nem érzett volna ilyet a földön, soha, senki sem!