Méliusz József: A barátság kávéháza. Tegnap (Bukarest, 1988)
Kiadatlan háborús naplómból
180 Mihai Beniuc mint Radnóti. Egyébként Jebcleanu testes kötetet kitevő forradalmi antológiájának oldalain — Poeţi ai libertăţii (A szabadság költői) — Petőfi, Ady és Radnóti versei mellett József Attila a román verszene varázsában is magyar marad. Ekvivalenciákról: egyértelműségről, egyenértékűségről van itt szó. Jellemző erre, hogy a Babitsra emlékeztető Ion Pillát nemrég megjelent összes költői munkáinak kötetében a fordítások — Trakl, Rilke, T. S. Eliot, Ivan Goli — Echivalenţe lirice (Lírai egyenértékek) cím alatt szerepelnek, s ez a műfordítás általános román koncepcióját is jelzi. Beniuc, Jebeleanu, valamint a magyarból fordító Giurgiuca s most József Attila kiemelésével Beniuc, a magyar líra modern remekei számára a világirodalom román tükörképén ebben a szellemben foglalnak el élményszerűen érzékelhető, mindinkább kitelő területet. Beniuc, a fordító költő tulajdon személyiségét vissza nem szorító, önmagát nem abszolúte alárendelő — a megfelelőt mégis visszaadó — mai román fordítási gyakorlaton belül marad. Ez a fordítói felfogás nem annyira a mai magyar és orosz, mint inkább az olasz felfogással talál. A József Attilát fordító Mario de Micheli szerint a műfordító dolga a „teljes tiszta mondanivaló“ más nyelven való elérésére törekedni, s e célt fölébe helyezi a metrikus és hangzásbeli tényezőknek. Az olasz felfogás a román műfordítás gyakorlatában annyiban mégis módosul, hogy — mint a magyarban Kosztolányi Dezső — a fordító költők többé-kevésbé a saját, személyes költészetükre is lefordítják modelljüket. És nemcsak azért, mert a .’\asonulást végső soron el nem kerülheti a műfordító, bár csak személyes kifejezőeszközeivel dolgozhat, hanem a magyar költészet esetében azért is, mert a két nyelvi struktúra különbözősége nem is tesz lehetővé egyebet. Mégis: épp a román és magyar líra kialakulásának párhuzamosságai, rokonságai — leginkább a két késett polgári társadalom népi-nemzeti és késett szimbolista fejezete, majd avantgardizmusa — olyan lírai kifejezésbeli adekvátságokat teremtettek, amelyek nagymértékben áthidalják a nyelvi-strukturális eltérést. Sokkal inkább, mint a magyarnak a nyugati latin, germán vagy keleti szláv nyelvi-strukturális vonatkozásaiban.