Méliusz József: A barátság kávéháza. Tegnap (Bukarest, 1988)
Bacovia
Tódor Arghezi 91 zongató nyerseséggel mutatja meg a társadalmi valóságot a Penészvirágokban. Arghezi tényleg Villonnak a huszadik században sem időszerűtlen nyomdokain halad. Ezzel a hagyományfelvétellel egy Bertolt Brecht nevű költő, épp a Villonnal való rokonsággal kihívóan tüntetve, az Argheziéhez hasonló alapérzésekkel fogalmazza meg kiábrándultságát a penész világából. És ne feledjük: a villoni alaptónus még a fiatal József Attila költészetének is egyik felhangja. Európa három költőnemzedéke — Arghezi, Brecht, József Attila — támasztotta fel ezt a hangot, hogy hirdesse, kora a haramiák ideje. Van a román polgári irodalomnak egy nagyszerű területe, amelyet vádiratirodalomnak is nevezhetünk. Arghezi társadalmi vádiratai felülmúlhatatlanok, és korántsem csak stílusuk miatt; a vádanyagra a költő a forrásoknál tett szert: a társadalmi valóságban. A román és a jelenkori európai irodalom eme egyik legbonyolultabb, de dialektikus optikával mégis oly világosan áttekinthető költői életművéről, Argheziről, a már nyitottabb román marxista esztétika még csak mostanában mondhatta ki az első szavakat — Mihai Beniuc, Ov. S. Crohmálniceanu, Mihail Petroveanu esszéi —, és az elkövetkező időkre vár az életmű fölvázolt fő vonásai mögül a költői oeuvre minden titkait felfedő élet- és korrajz segítségével kihántani a filológiai, esztétikai, a társadalmi értelem és hatása áttekinthető teljes rendszerét. Bizonyos, hogy teljességre törekvő értékelése még sok izgalmas és gazdagító irodalmi vitát fog kiváltani; a mű, természeténél fogva, tiltakozik mindenfajta merevítés ellen, de épp ezért oly termékenyítő a hatása mind a román irodalom, mind a kritika felpezsdítő fejlődésére. A róla írott újabb román tanulmányok, könyvek egy új, kitáguló, nyitott marxista esztétika kialakulására engednek következtetni. Magyarázói közül George Cálinescu és Tudor Vianu már a múltban felfedezték s kimondták, hogy egy klaszszikus él körünkben, s hogy az utánuk következő nemzedék mesterét látják benne, útra bocsátójukat, a román költészet felülmúlhatatlan művészét. A felszabadulás utáni időkig Arghezinek nem volt, alighanem nem is lehetett szerves kapcsolata a munkás-