Méliusz József: A Horace Cockery Múzeum, Horace Cockery darabokra tört elégiája (Bukarest, 1983)

A XX. századi költő­sors értelmezése és ma­gyarázata csak igen rit­kán engedelmeskedik a hagyományos, okfejtő kí­sérletek és elvek szelle­mének és eszközeinek. A- mely az okok és össze­függések sorozatán át igyekszik megmutatni a magatartás és a pályakép legfontosabb változásait és összefüggéseit, valami­lyen ok- és célszerű rend­be állítva azokat. Olyas­valami történt az ember­rel, aminek természete — sajnos — nem ésszerű, a­­minek leírása lehetetlen a racionális magyarázat el­vei alapján. Az irracionalitás vala­hol keletkezik — s Horace Cockery, a század közepé­nek européer expresszio­nista költője éppenséggel ezt a helyet igyekszik vershelyzetei kiinduló­pontjává tenni. Mintha azt mondaná, hogy a helye­sen felfogott határ, az emberi és nem emberi küszöbe képessé tesz az ésszerűtlen megragadásá­ra is. Ennek egyenes kö­vetkezménye az állandó tiltakozás, a versforma alapeleme a kiáltás, hu­manizmusát pedig nevez­zük ezúttal — a hagyo­mányos jelzőt kiiktatva — támadó humanizmus­nak. Akkor viszont miért az elégia, miért nem kiált­ványokat írt és tépett szét Horace Cockery? — A lehetséges válasznak bizonyára tartalmaznia kellene azt, hogy az ilyes-

Next