Méliusz József: Az illúziók kávéháza. Vallomások (Bukarest, 1971)

Ünnep és anyanyelv

IGAZ SZÓ (MAROSVÁSÁRHELY) 1969. FEBRUÁR pedig, modernségünk ősének, az egész nagy nemzeti hagyományunkat magába ölelő Adynak tudatos-öntu­­datlan, tagadva-folytatója, s a belőle jött József Attila tudatos továbbvivője, testvéri alkotásra tárulkozva, in­ternacionalista erkölcsét vallva-cselekedve, vívódva azért, amiért már Ady és József Attila vívódott: felol­dani, megtörni a nyelvünk struktúrájában is rögződött egyedüllétet, a magányt. EZ ÉS EGÉSZ humánum-hordozó, forradalmas romá­niai magyar líránk, irodalmunk a magyar szó Ady óta nőtt huszadik-századiságát keresi; a hazai néptestvéri­ség valóságába, Ady-látta igazába ágyazva követel részt Európa, a megmenthető világ szellemi-erkölcsi felada­taiból, az emberi jogok valósításából mindenütt, bár­mily kicsinyek és ismeretlenek is vagyunk, s bármeny­nyire nem merül fel a kérdés, hogy rangunk mekkora ... — ámbár rangunkat mindenekelőtt az minősíti, hogy ily kicsiny irodalomként is helyt tudunk-e állni önmagun­kért vagy sem, mert ezt helyettünk senki fel nem vál­lalhatja. HELYT TUDUNK ÁLLNI. És ez nem kevés rangnak más szerkezetű és más nyelvű irodalmak között és mel­lett, ha a helytállás mindig magány is; épp e magány az, ami testvériséget hív, teremt, ami talán mindenki­nél alkalmasabbá tesz bennünket a testvériesülésre, hiszen csak a végleg kisiklott elme képtelen elválni ma­gányosságától; mérhetetlenül vágyjuk a szeretetet, a megbecsülést, emberekként szeretni rendeltettünk; má­sokat megbecsülnünk: többé tesz bennünket; s mi töb­bek akarunk lenni, mint ami vagyunk; s ha nemegyszer talán önmagunkba marunk, úgy lehet, ezért; többnek lenni, annyinak, amennyinek reálisan lehetséges: ez az 26

Next