Mészáros József (szerk.): Adomák és tanítómesék (Bukarest, 1988)
Könyvünk belső címlapján három név olvasható. Közülük az első — Kriza János — a híres székely népköltési gyűjtemény, о Vadrózsák (1863) megjelenése óta méltán vált közismertté és elismertté nemcsak népköltészeti gyűjtők körében, hanem az olvasók igen nagy táborában is. Kisebb-nagyobb tanulmányok szinte szakadatlan sora elemzi, méltatja Kriza rendkívül jelentős munkásságát, nagy érdemeit, a Vadrózsák páratlan hatását. S mindez helyénvaló, indokolt és természetes is, a maga korától napjainkig. Most immár inkább az tehető szóvá, hogy Kriza egyik legszorgalmasabb munkatársa — Tiboldi István — mondhatni méltánytalanul kimaradt a kutatók érdeklődési köréből. A dolog annál sajnálatosabb, mivelhogy mind a Vadrózsák második-harmadik kötetének tervezgetéséhez és kiadásához kapcsolódó iratokból, mind a későbbi szakirodalomból kihámozható Tiboldi gyűjtőmunkásságának jelentősége. Tiboldi István (1793—1880) népköltési gyűjtő, költő Székelyszentmiklóson született, Székelykeresztúron és Kolozsvárt végezte tanulmányait, s 1819-től 1844-ig Szentgcricén volt tanító. Itteni tanítványai közül különösen kiemelkedett Jakab Elek, a neves történész, akivel tovább is jó kapcsolatban maradt, s aki maga is buzdította egykori tanítómesterét gyűjtőmunkájának folytatására. Л kiváló néptanítót, a százakra menő erkölcsjavító célzatú versek költőjét itt érte az a nagy méltatlanság, hogy oda kellett hagynia iskoláját. Nyomtatásban megjelent szatirikus-humoros költeménye, Bacchus utazása Szcnt-Gericzén (Marosvásárhely 1841) — habár benne senkit bántani nem akart — magára vonta a falu hangadóinak haragját, s a szentgericeiek valósággal elüldözték a szívvcl-lélekkel tanító mestert Tiboldi viszszatért szülőfalujába, ott gazdái-